Vérontás 2.

AZ 5. "WIKING" SS PÁNCÉLOSHADOSZTÁLY HARCA BUDAPEST FELSZABADÍTÁSÁÉRT

 

 

Harc Budapestért:

1944. december 24-én, karácsony este, a Wiking hadosztály kemény harcok után Varsótól északkeletre Modlinnál állomásozott. Kimerülten és megtépázva várta az újabb feltöltést. De helyette csak újabb parancs érkezett: azonnal vasúti berakodás és irány Magyarország. Közölték azt is, hogy a Wikinggel együtt megy a Totenkopf is, vagyis az egész IV. SS-páncéloshadtest. Közölték, hogy Komárom és Győr térségében fognak kirakodni, és január elsején elindulnak, a Hitler által erőddé nyilvánított, és a szovjetek által bekerített Budapest védőinek felmentésére.A berakodás, mintegy 50 vasúti kocsira minden zavaró tényező nélkül folyt le, és december 28-án az első egységek már meg is érkeztek a célállomásra.

 

Wiking

Az 5. SS-Páncéloshadosztály "Wiking" jelvénye

Totenkopf

A 3. SS-Páncéloshadosztály "Totenkopf" jelvénye


Az 1944. augusztus 23-i román átállást követően a szovjet hadvezetés előtt feltárult a stratégiai jelentőségű Kárpát-medence birtokbavétele. Úgy vélték, hogy a 2. és a 3. Ukrán Front csapása leválasztaná Magyarországot a német szövetségről, és közvetlenül veszélyeztethetnék a Harmadik Birodalom déli területét, a Hitler számára lélektanilag oly sokat jelentő Bécset és a német hadipari körzeteket is.

Miután 1944 szeptemberében a német-magyar csapatoknak kemény harcok közepette sem sikerült biztosítaniuk a Déli-Kárpátok átjáróit, október elején a magyar Alföldre benyomuló szovjet harckocsizó és gépesített csapatok Debrecen-Nagyvárad-Szolnok térségében kiterjedt páncélos hadműveletekbe bonyolódtak a körzetben összevont német páncélos csapatokkal. A később nagy szovjet győzelemnek beharangozott debreceni páncéloscsata valóságban a szovjetek stratégiai vereségével végződött, mert nem tudták céljukat megvalósítani: a német és a magyar csapatok bekerítését és megsemmisítését. Mindezek ellenére Sztálin követelte, hogy a 2. Ukrán Front csapatai menetből foglalják el Budapestet. Még a dátumot is kitűzte; az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójára, vagyis - az időközben a Szovjetunió által is átvett naptár szerint - november 7-re.

Magyarország reményteljes kiválása a háborúból a Szálasi-féle hatalomátvétellel elenyésztek, ezért Budapest birtokbavétele a szovjet vezetés számára egyre sürgetőbb lett. Német részről is tisztában voltak azonban Budapest stratégiai jelentőségével, ezért Hitler elrendelte a magyar főváros "erőddé" való nyilvánítását, és követelte, hogy azt a végsőkig tartani kell. Budapest szilárd és tartós védelme elősegíthette Ostmark (Ausztria) előterének védelmét, a zalai olajmezők megtartását - mely az elvesztett román olajmezők után az egyetlen megmaradt üzemanyag utánpótlást jelentette - és a jelentős erőt képviselő balkáni német hadosztályok visszavonulási útjának fedezését, a hadiipari nyersanyagok (bauxit, mangán stb.) biztosításáról már nem is beszélve. Hogy ezzel a gyönyörű magyar főváros elpusztulhat, és lakossága milyen borzalmaknak néz elébe, az természetesen Hitlert nem érdekelte.

Mivel Malinovszkij marsall 2. Ukrán Frontja a német-magyar erők kiváló védekezése következtében nem tudta Budapestet menetből elfoglalni, ezért a szovjet főparancsnokság 1944. december 12-én kiadott direktívájában elrendelte, hogy a harcokba kapcsolódjon be Tolbuhin marsall 3. Ukrán Frontja is. A két front hatalmas erejének december 26-ára sikerült a magyar fővárost bekerítenie, de ez még korántsem jelentette annak elfoglalását.

 

Rodion Jakovlevics Malinovszkij

Rodion Jakovlevics Malinovszkij marsall

Fedor Tolbuhin

Fedor Tolbuhin marsall

 

Budapestet az alábbi magyar és német alakulatok védték:

Magyarok:
M. kir. 10. honvéd gyaloghadosztály [7 500 fő]
M. kir. 12. honvéd tartalékhadosztály [4 000 fő]
M. kir. 1. honvéd páncéloshadosztály részei [5 000 fő]
M. kir.1. honvéd huszárhadosztály részei [1 000 fő]
Billnitzer-csoport (M. kir. 1., 6., 7., 10., 13., 16., és 24. rohamtüzérosztály részei) [2 000 fő]
Kozma-csoport (Budapesti légvédelmi tüzércsoport: a m. kir. I., 201., 204., 206., 207. és 208. légvédelmi tüzérosztály részei, 52. önjáró páncélozott légvédelmi gépágyúszászlóalj) [2 000 fő]
Budapest-őrzászlóalj [800 fő]
1. és 2. egyetemi rohamzászlóalj [1 000 fő]
Műszaki csapatrészek (M. kir. VIII., IX. utászzászlóalj, IV. utászzászlóalj részei, VI/2. utászszázad, VII/2., IX/1., 110., 112., 153. kerékpáros utászszázad, VII., VIII. tábori pótutászszázad, 72/101., 72/106. nagyfeszültségű villamos akadályszázad, 134., 138., 401., 404. hadihídoszlop, I/1., I/2., III/1., III/2. honi építőszázad, 101., 102. rohamcsónakszázad, 201., 202., 203. különleges műszaki zászlóalj, 102. fogatolt vegyiharc-zászlóalj, 101. helyreállító zászlóalj, 101., 102., 104. vasútépítő zászlóalj, 107., 110., 111. vasútépítő század, 101., 109. üzemszázad, 104. vasútépítő szeroszlop, 101. fővezérség-közvetlen villamos üzemszakasz) [7 000 fő]
Öt csendőrzászlóalj (besztercei, galántai, pécsi, székelyudvarhelyi, zilahi) [3 240 fő][2]
Rendőr-rohamzászlóalj [1 630 fő][3]
Vannay-zászlóalj [638 fő][4]
Budapest I., II. rohamzászlóalj [1 000 fő]
Budapest karhatalmi zászlóalj [300 fő]
Különböző Budapesten szervezett harccsoportok (Berend, Korányi, Déri, Morlin és Viharos-féle harccsoportok) [2 000 fő]
Budapesten rekedt tüzéralosztályok (12 különféle üteg) [500 fő]
Budapesti honvédintézetek és vonatalakulatok [3 000 fő]
Hungarista harccsoportok [1 500 fő]
Kisegítő karhatalmi (KISKA) alakulatok (a harcokban alig vettek részt) [7 000 fő]

Mindösszesen: 51.100 fő.

Németek:
8. "Florian Geyer" SS-lovashadosztály [kb. 8 000 fő]
22. "Maria Theresia" SS-önkéntes lovashadosztály zöme (kisebb kötelékei a bekerítésen kívül) [11 345 fő]
13. páncéloshadosztály zöme (kisebb kötelékei a bekerítésen kívül) [4 983 fő]
"Feldherrnhalle" páncéloshadosztály részei (néhány alakulata a bekerítésen kívül) [7 255 fő]
271. népi gránátoshadosztály kisebb részei [kb. 1 000 fő]
1. SS-rendőrezred [kb. 700 fő]
12. SS-rendőr páncélosszázad [kb. 100 fő]
12. légvédelmi rohamezred [kb. 1 000 fő]
40/I. nehéz légvédelmi tüzérosztály [kb. 500 fő]
573. nehéz légvédelmi tüzérosztály [kb. 200 fő]
Bataillon Europa (Európa-zászlóalj) [kb. 300 fő]
Különböző harccsoportok [kb. 1 500 fő]
Bataillon z.b.V.500 (500. különleges zászlóalj) [kb. 200 fő]
Egyéb német csapattöredékek [kb. 2500]
Az SS IX. hegyihadtestének közvetlen alakulatai [kb. 1 500 fő]

Mindösszesen: 41.080 fő.


A Budapesten bekerített német-magyar csoportosítás parancsnoka, Karl von Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer a IX. SS-hegyihadtest parancsnoka volt.

Karl von Pfeffer-Wildenbruch

Karl von Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer

 

 

A Budapestet támadó szovjet és román alakulatok létszáma 1945. január közepén:

Pesti oldal (2. Ukrán Front 7. gárdahadserege):

30. lövészhadtest (25. gárda-, 151., 155. lövészhadosztály)
Román 7. hadtest (2., 19. gyaloghadosztály, 9. lovashadosztály)
18. önálló lövészhadtest (66. gárda-, 68. gárda-, 297., 317. lövészhadosztály)

Budai oldal (3. Ukrán Front 46. hadserege):

75. lövészhadtest (109., 113., 180. lövészhadosztály)
37. lövészhadtest (108.gárda-, 326., 320. lövészhadosztály) [január 20-tól e hadtest alárendeltségében a 83. tengerészdandár is]

Megerősítő erők:

36. és 25. önálló gárda-lövészhadosztályok
37. gárda-harckocsidandár
30. gárda-nehézharckocsi-ezred
1505. rohamlöveg-ezred
12. és 14. műszakidandár
5. áttörő tüzérhadosztály
5. légvédelmi tüzérhadosztály
105. önálló nehéztarackos tüzérosztály
22. önálló páncéltörő tüzérdandár
152. önálló ágyús tüzérdandár
7. áttörő tüzérhadosztály
114. önálló nehézaknavetős dandár
90. önálló nehéztarackos tüzérdandár

A támadó szovjet-román csoportosítás összesített becsült létszáma: 157.000 fő.

 

Felszabadítási kísérletek:

A közben beérkezett német IV. SS-páncéloshadtest (a Wiking és Totenkopf SS hadtestekből képzett támadó csoportosulás) parancsnoka, Herbert Otto Gille SS-Oberstgruppenführer 1944. december 30-án Eszterházán tartott megbeszélésen megkapta a támadó direktívát. A hadseregcsoport parancsnoka Otto Wöhler gyalogsági tábornok az 1945. január 1-jén induló Konrad fedőnevű támadás célját Budapest és a Vértes-hegység között lévő szovjet erők szétzilálásában és megsemmisítésében, valamint a Budapesttel való kapcsolat megteremtésében jelölte meg.

Herbert Otto Gille

Herbert Otto Gille SS-Oberstgruppenführer

A támadás napján, annak megindítása előtt a német III. páncéloshadtest 1. páncéloshadosztályának páncélozott harccsoportja megtévesztő célzattal, Székesfehérvártól 22 kilométerre, nyugatra támadást indított Ősi elfoglalására, de a bevett helységet hamarosan fel is kellett adniuk. A szovjet felderítés nem tudta megállapítani, hogy a németek a 4. gárdahadsereg melyik szakaszán készülnek támadni, de leginkább Székesfehérvár körzetét tartották veszélyeztetettnek.
A IV. SS-páncéloshadtest - az addig beérkezett erőivel -

1945. január 1-jén este 19 óra 30 perckor indította meg támadását. A balszárnyon a 3. Totenkopf SS-páncéloshadosztály Becker SS-Brigadeführer vezetésével, attól délre az 5. Wiking SS-páncéloshadosztály támadott, új parancsnoka Karl Ullrich SS-Oberführer vezetésével. A jobbszárnyat a Feldherrnhalle egy részlege a Pape-harccsoport, a balszárnyat pedig a 96. gyaloghadosztály fedezte. A meglepetés növelése céljából mellőzték a tüzérségi előkészítést, azonban légi támogatást kaptak a legendásan híres Hans Ulrich Rudel ezredes Immelmann páncélvadász-repülőcsoportjától.
A főcsapást mérő IV. SS-páncéloshadtest támadása sikerrel bontakozott ki; a német páncélosok lerohanták a szovjet 31. gárdahadosztály állásait. A Wiking Tatától jobbra, a Totenkopf balra támadott, míg a 96. gyaloghadosztály 100 rohamcsónakkal átkelt a Dunán Esztergom irányában, elfoglalta Nyergesújfalut és rohammal Süttőt. A Wiking Germánia ezrede Hans Dorr SS-Obersturmbannführer parancsnoksága alatt Aggastyánt, a Totenkopf Theodor Eicke ezrede pedig Bajnát foglalta el. A megjelenő német katonákat, a szovjetektől meggyötört lakosság mindenhol kitörő örömmel fogadta.
Az SS-páncélosok mindenhol áttörve a szovjet védelmet, a Vértes átjárói felé nyomultak előre, hogy elérjék Bicskét, a budapesti irány kulcsát.

A szovjet front és hadsereg parancsnokság magához térve az első megrázkódtatásból, lázas sietséggel kezdte meg csapatai átcsoportosítását a veszélyeztetett irányba. Tollbuhin tudta, ha Bicske a németek kezére kerül, és az SS-páncélosok kijutnak a Vértesből, akkor akár 24 óra alatt is elérhetik Budapestet. Ezért aztán Zaharov hadseregtábornok, a térségben lévő 4. gárda hadsereg parancsnoka, a támadás elreteszelésére bevetette valamennyi tartalékát, az 5. gárda lovas hadtestet, a 7. gépesített hadtestet, a 2. gárda gépesített hadtestet, végül a 18. harckocsi hadtestet is. A fokozatosan megszilárduló szovjet védelem ellenére a Wiking Germánia és Westland ezredének sikerült Bicskéig előretörniük. A Totenkopf ezalatt a balszárnyon Zsámbékig jutott. A német 711. gyaloghadosztály január 6-án pedig felszabadította Esztergomot. Itt azonban a bevetett szovjet erők hatására a front január 7-én megmerevedett, a német támadás ereje a súlyos veszteségek következtében - 2.938 embert veszítettek - kifulladt. Ekkor indult meg a 2. Ukrán Front elit hadseregének, a többszörösen kitüntetett 6. gárda harckocsihadseregnek (Kravcsenko vezérezredes) támadása, támogatva a 7. gárda hadsereggel, északon Komárom irányába. Ha ott sikerül az áttörés, akkor a Budapest felé előnyomuló német csoportosítás hátát veszélyeztették volna. A szovjet elitcsapatok támadása azonban a német LVII. páncéloshadtest szívós védekezése és a Lévától átdobott 20. páncéloshadosztály január 10-ei ellenlökése következtében megrekedt, sőt a szovjet csapatokat vissza is szorították.

Január 7-én a német Breith páncélos tábornok harccsoportja (I. lovashadtest, 23. páncéloshadosztály és a 3. páncéloshadosztály páncéloscsoportja) Székesfehérvár északnyugati körzetéből Csákvár irányába indított támadást, hogy az elakadt IV. SS-páncéloshadtest Budapest felé való előnyomulását elősegítse. Ennek keretében Székesfehérvár térségében páncélos ütközetre került sor. Ezzel a kisegítő csapással lekötötték a szovjetek harckocsi erejét, és sor kerülhetett az újabb Budapest felmentését célzó támadásra, a Konrád 2-re.

Január 9-re virradó éjszaka a IV. páncéloshadtest áthelyezte támadásának súlypontját a balszárnyra. A Wiking Westland páncélgránátos ezredét Esztergomtól délre gyülekeztették, hogy a 711. gyaloghadosztály állásain keresztül délkelet felé, Szentendre és Pomáz irányába újabb támadásra készüljön fel. Január 11-én a Westland, a magyar I. SS-rohamvadászezreddel megerősítve betört Pilisszentkeresztre és másnap el is foglalta. Számos foglyot és gazdag hadizsákmányt ejtettek, Budapest már csak 21 kilométerre volt, a támadók látták a főváros harci fényeit. Budapest védőinek is ez volt az utolsó reménye.
Este nyolckor azonban a támadásra készülő IV. hadtest parancsot kapott a visszavonulásra. A német katonák nem értették a parancsot, még utoljára felmentek a Dobogókőre, és sírva néztek Budapest felé, amelynek templomtornyai a ködből is kiemelkedve szinte kézzel foghatónak látszottak. Gille kétségbeesetten és dühösen tiltakozott, de sem ő, sem katonái nem tudták, hogy Budapesttől 15 kilométerre már gyülekeztek a szovjet erők, amelyek bekeríthették volna őket. Wöhler tábornok ezért intézkedett a visszavonásról, de nem mondott le Budapest felszabadításáról. Erőit átcsoportosította, és más irányból újra megindította. Ez volt a Konrád 3.

A január 18-án reggel 05.00 órakor induló Konrád 3 hadművelet céljaként a következőket jelölték meg: előbb elérni a Dunát keleti irányban, hogy a Balaton és a Vértes között elhelyezkedő szovjet csapatokat elvágják, majd észak felé fordulva áttörni Budapest felé, hogy a budapesti védőkkel a harcászati kapcsolatot újra megteremthessék. A súlyponti csoportosítás a Totenkopf és a Wiking SS-páncéloshadosztályokat, az 1. és a 3. páncéloshadosztályt, illetve az 509. Néhézpáncélos-osztályt (Königstiger azaz Királytigris páncélosokkal) és a 24/I. páncélososztályt tömörítő IV. SS-páncéloshadtest volt. A támadásban a III. páncéloshadtest és az I. lovashadtest erői is részt vettek. A támadást a 4. Légiflotta 135 repülőgépe támogatta.
A támadás kezdetben eredményes volt. A Wiking - amelynek élcsoportjában maga Gille haladt - már első nap áttörte a szovjet védelem harcászati mélységét és Kálóznál átlépte a Sárvíz-csatornát, míg a 3. páncéloshadosztály kifutott Pentelénél a Dunához. A németek ezzel gyakorlatilag 24 óra leforgása alatt kettévágták a 3. Ukrán Frontot. Az 1. páncéloshadosztály még aznap elvágta a Székesfehérvár-Seregélyes útvonalat, amely a szovjetek egyik legfontosabb utánpótlási útvonala volt.

Január 21-én a német 1. páncéloshadosztály, alárendeltségében a Ney Károly SS-Sturmbannführer magyar legénységű SS-harccsoportjával, a német 23. páncéloshadosztály részeinek támogatásával visszafoglalta Székesfehérvárt. Itt került a németek birtokába 40 darab amerikai Sherman harckocsi, amelyet orosz személyzete pánikszerűen elhagyott. Eközben a Wiking Sárosdig nyomult előre, ahol 20-án erős szovjet ellencsapás érte. Ez a vasárnap fekete betűkkel vonult be a hadosztály történetébe. Egy orosz páncéltörő lövedéke megölte a Germánia ezred parancsnokát, Hans Dorr SS-Obersturmbannführert, aki a háború folyamán 16-szor sebesült meg, és az a legenda járta róla, hogy sohasem fog elesni. Hát ez a legenda most megtört.

A Wiking, miután visszaverte a szovjet támadást, 22-én folytatta az előnyomulását, és másnap Adonynál elérte a Dunát. A Germánia a Duna jobb partján, míg a Westland a bal parton támadott, de nem csak a szívós szovjet védelem, hanem az időjárás is nehezítette az előrejutást. Mégis elérték Pettendet, amelyet több órás elkeseredett harcban bevettek. Itt ismét megrázó élményben volt részük a páncélgránátosoknak. A szovjetek kegyetlenül bántak el - kiszúrt szemek, levágott nemi szervek - a kezükbe került fogoly és sebesült német és magyar katonákkal.

Hans Dorr

Hans Dorr SS-Obersturmbannführer

A Wiking elfoglalta Baracskát, egy páncélos éke pedig Philipp SS-Obersturmbannführer vezetésével már 16 kilométerre közelítette meg Budapestet.

Január 25-én azonban a IV. SS-páncéloshadtest már csak 50 bevethető páncélossal rendelkezett. Ennek ellenére még egy utolsó kísérletet tettek a Velencei-tó és a Duna között időközben kiépített szovjet védelem áttörésére. A Totenkopf és az 1. páncéloshadosztály részei átkeltek a Váli-vizen. Ekkor bontakozott azonban ki a hatalmas szovjet ellencsapás a Velencei tótól északra és délre. A 3. Ukrán Front két csapásmérő csoportosításának (északon a 23. harckocsihadtesttel, az 5. gárda-lovashadtesttel és a 104. lövészhadtesttel, délen pedig a 18. harckocsihadtesttel, a 30. és a 133. lövészhadtestekkel) Sárosd irányába találkozó irányú csapást kellett mérni a német csoportosítás bekerítése és megsemmisítése céljából.

A Wiking hadműveleti naplójában olvasható, hogy január 28-án reggel 7 órakor kellett volna újabb támadásba lendülnie, amikor váratlanul a reggeli ködből hatalmas erejű szovjet támadás zúdult állásaikra. A súlypont a norvég zászlóalj arcvonalát érte, ahol 180 szovjet páncélos próbált áttörni. A zászlóalj felvette a harcot, maga a parancsnok Foch SS-Sturmbannführer 6 szovjet harckocsit lőtt ki páncélököllel, és amikor a villámgyorsan tüzelőállásba vontatott 88-as lövegek tüzet nyitottak, szörnyű pusztítást végeztek a szovjet harckocsikban.
Gille ekkor azonban a bekerítést elkerülendő, már elrendelte hadtestének a visszavonulást. A visszavonulás során egymás után intézett német páncélos-ellenlökések igen súlyos veszteségeket okoztak a szovjet csapatoknak, amelyek visszaszorították ugyan a németeket, azonban Székesfehérvárt nem tudták visszafoglalni. Budapest sorsa azonban ezzel megpecsételődött.

Február 11-én este a védők - mintegy 20.000 ember, könnyű kézifegyverekkel, közöttük asszonyok és gyermekek - végrehajtják hősies, ám reménytelen kitörési kísérletüket az Olasz-fasoron át, Budakeszi felé. Egész éjjel tartott az egyenlőtlen küzdelem, és hajnalra a szó-szoros értelmében temetővé változott az egykori árnyas, virágos fasor. A kitépett fák és romba dőlt, égő házak között katonák, civilek, asszonyok és gyermekek hullái hevertek. Csak 785 német katona tudta átvágni magát.
A kitörési kísérlet során elesett Rumohr SS-Brigadeführer a 8. Florian Geyer SS-lovashadosztály parancsnoka, a sebesült Zehender SS-Brigadeführer, a 22. Mária Terézia SS-lovashadosztály parancsnoka pedig, hogy elkerülje a szovjet hadifogságot, öngyilkos lett. Pfeffer-Wildenbruch és a magyar erők parancsnoka Hindy Iván vezérezredes szovjet fogságba esett. Ezzel a tragikus epizóddal zárult a Budapest felszabadításáért vívott csata.

Konrád-1 offenzíva

Az 5. Wiking SS-páncéloshadosztály Darges-harccsoportjának tisztjei a Hegyi kastély bejáratánál, 1945. január 8-án.

Konrád-1 offenzíva

A 3. Totenkopf SS-páncéloshadosztály harcjárművei vonulnak el a szomori templom előtt a Konrad-1 alatt. (jobbra egy StuGIII rohamlöveg, balra egy Pz.IV harckocsi, míg a háttérben egy Pz.V. Panther látható)

Konrád-1 offenzíva

Német páncélosok nyomulnak előre Konrad-1 hadművelet során az agostyáni átjáró körzetében. (Elöl egy Sd.Kfz.251/1 típusú lövészpáncélos, mögötte pedig Pz.V. Panther harckocsik.)

Konrád-1 offenzíva

SS-Totenkopf páncélgránátosok pihenőben a Konrad-1 alatt, valahol Szomor környékén.

 

Visszavonulás:

Miközben Sepp Dietrich 6. SS-páncéloshadserege utolsó kétségbeesett kísérletet tett a szovjet gőzhenger feltartóztatására, a leharcolt Wiking Székesfehérvár előtt Seregélyesen próbálta rendezni sorait.
Miután a Tavaszi ébredés hadművelet belefulladt a sárba, az oroszok az egész vonalon ellentámadásba mentek át. A Wiking hadosztály részei erről március 16-án a déli órákban szereztek tudomást, amikor állásaikra heves tüzérségi tűz zúdult, majd megjelentek a szovjet harckocsik a nyomukban hömpölygő gyalogsággal. A Wiking azonban tapodtat sem hátrált, ezért a szovjetek megkerülték állásaikat, hiszen nekik Székesfehérvár elfoglalása volt a céljuk. Mivel a seregélyesi állások tartása feleslegessé vált, a Wiking a Székesfehérvárral összekötő 15 km hosszú és 8 km széles folyóson visszavonult az egykori koronázó városba, amelyet a szovjetek már minden oldalról szorongattak. A város védelme egyre illuzórikusabbá lett, ezért a Führer "az utolsó emberig kitartani!" parancsa ellenére a Wiking parancsnoka úgy döntött, hogy feladja a várost, és ezzel figyelmen kívül hagyja Hitler parancsát. Egy ilyen döntés, egy olyan fegyelmezett katonától, mint amilyen Ullrich SS-Oberführer volt nem lehetett könnyű, de döntésével a városban lévő alakulatok többi parancsnoka is egyetértett.
A Wiking Úrhida térségében gyülekezett a hajnali szürkületben, hogy délnyugat irányba hajtsa végre a kitörést, teljesen bizonytalan volt, hogy hol tud majd csatlakozni a saját csapatokhoz. A Westland páncélgránátos-ezred észak felé biztosított Nádasladánynál. míg a Germánia páncélgránátos-ezred és a megmaradt kevés számú páncélos az áttörést hajtották végre. A szakadatlan harcokban, amelyet a mindig felbukkanó új ellenséggel kellett vívni, a hadosztály összes páncélos járműve megsemmisült. Amikor látták a nyugat felé özönlő német-magyar egységeket, megértették, hogy a déli front teljesen összeomlott. Meg kell említeni, hogy egy fegyelmezett SS egység, a 9. Hohenstaufen páncéloshadosztály addig tartotta a Balaton északi részén a frontot, míg a visszavonuló német-magyar csapatok el tudtak vonulni.
A Wiking a Veszprém-Tapolca vonalon rendezte sorait, amikor itt is utolérte őket a szovjet előnyomulás. Az ellenség ebben a térségben erős harckocsi és gépesített egységekkel indította meg március 21-én az újabb támadást. A Wiking kemény és makacs ellenállást tanúsított Kapolcsnál az ellenséges túlerővel szemben.

Március 29-én a Wiking a Rába mellett, a vasvári hídfőt tartotta, de ettől délnyugatra az oroszok már túlhaladtak állásain. Március 29-én a 3. Ukrán Front harckocsi ékei elérték Kőszeget és benyomultak osztrák területre. Így 30-án a Wiking parancsot kapott a visszavonulásra, és Fürstenfeld térségben a gyülekezésre. Ezzel a hadosztály elhagyta Magyarország területét.

 

 

BOMBENHOLOCAUST

 







Drezda bombázása egyike a valaha volt legpusztítóbb légitámadásoknak, amikoris a szász nagyváros központját a földdel tették egyenlővé a szövetséges brit és amerikai légierő nehézbombázói
1945. február 13-15. között.

Az akció barbár cselekedet volt, hiszen Drezda központjában semmilyen jelentős katonai célpont nem volt, a gyújtóbombákkal végrehajtott többnapos támadássorozat egyértelmű célja a polgári lakosság minél nagyobb mértékű lemészárlása volt. Az akció során a német nagyváros teljes belvárosa romtengerré vált, a halottak számát 20 ezer és 80 ezer közé teszik a kutatók (a régebbi becslések 35 ezer és 1 millió közötti áldozatról szóltak).

 

 

A Drezda bombázása néven elhíresült csapást 1945. február 13-án indították. A RAF nehézbombázói a szász főváros felé vették az irányt, a német légvédelem tehetetlen volt, mivel már egész nap elterelő hadműveletekkel tévesztették meg a támadás irányát rejtve. Így a várost teljesen meglepte a váratlan támadás, a légi szirénák sem szólaltak meg időben. Az első hullám főleg gyújtóbombákkal támadott, így megdől az az amerikai-brit érv, hogy a támadásnak ipari célpontjai voltak. A bombák zöme a sűrűn beépített, történelmi óvárosra esett, ahol minden hamar lángba borult.


Kurt Vonnegut amerikai író 22 évesen harcolt a 106. Amerikai
Gyalogos Hadosztály felderítőjeként az európai hadszíntéren, amikor Belgiumban az ardenneki csatát követően német hadifogságba esett. Az amerikai hadifoglyokat a németek Drezdába, a hadászati szempontból semleges műkincs-városba vitték, amelyet az angol és az amerikai légierő egy éjszaka porig bombázott. Az amerikaiak a bombázást a Drezda külterületén lévő ötös számú vágóhíd pincéjében élték túl. A szörnyű élmény mélyen megrázta Vonnegutot. Huszonkét évig várt, hogy képes legyen megírni az Az ötös számú vágóhíd című könyvet, amelynek bevezetőjében mondja:

,,Megmondtam a fiaimnak, hogy soha, semmi körülmények között se vegyenek részt tömegmészárlásban, és hogy semmiféle ellenség lemészárlásáról szóló hír ne keltsen bennük soha örömet vagy diadalérzetet. Azt is megmondtam nekik, hogy ne dolgozzanak olyan cégnél, amelyik tömegmészárlásra való szerkezetet gyárt, és hogy fejezzék ki mélységes megvetésüket azok iránt, akik azt hiszik, hogy szükségünk van ilyen szerkezetekre."

A regény egyik legbeszédesebb jelenete az, amikor a főhős egy filmet lát - visszafelé. A késő éjszakai film a második világháború amerikai bombázóiról szól. Billy Pilgrim a visszafelé játszódó filmben azt látja, amint a repülők kötelékei hátrafelé szállnak egy lángokban álló német város fölött, bombakamráik kinyílnak, valahogy eloltják az alattuk tomboló tüzet, magukba szippantják a fölröppenő henger alakú tartályokat, amelyek a gépek gyomrában visszakerülnek Amerikába, ott szétszerelik őket, az ásványokat távoli vidékekre szállítják és ,,elássák a földbe, hogy soha senkinek se árthassanak többé. Az amerikai repülők beszolgáltatták az egyenruhájukat, és középiskolás srácok lettek..."


1945. február 13-án este fél 10-kor
az angol királyi légierő összesen 1049 Avro Lancester és De Havilland Mosquitos típusú bombázója

Avro Lancester

 


De Havilland Mosquitos

 


két,egymás utáni hullámban berepült Drezda fölé, és nem egészen öt perc alatt több mint 3460 tonna hagyományos és gyújtóbombát dobott a légvédelem nélkül maradt városra. A három óra múlva bekövetkező második hullámban újabb 529 Lancester támadt a már fáklyaként égővárosra és az angol gépek ezúttal kizárólag 1950 tonna gyújtóbombákat szórtak le.



Az első légitámadást követő két napban az amerikai légierő B-17-es bombázókkal további négy támadást intézett az égő, füstölgő, már régóta csak egy óriási menekült táborként működő Drezda ellen, aminek során az amerikaiak 3900 tonna hagyományos és gyújtóanyaggal töltött bombákat dobtak le a belvárosra. Drezdát ez idő alatt a nagy, sok száz géppel végrehajtott támadásokon kívül több, kisebb arányú bombázás is érte. A városra két nap alatt a hagyományos összetételű bombákon kívül 7560 tonna nagy hatásfokú, napalm, magnézium, termit, klorin-trifluridés fehér foszfor tartalmú gyújtóbombát dobtak le.

A 3-4 emelet magasságú romhalmaz miatt az utcákon közlekedni nem lehetett, és a pokolként lángoló városból az egyetlen kifelé gyalog járható utat az Elba partja jelentette. Ezt az életbe vezető kis ösvényt az alacsonyan szálló angol és amerikai gépek a nagy, kétnapos bombázás után is napokon át többször bombázták, és a menekülő öregeket, nőket és gyerekeket a fedélzeti gépfegyvereikkel ezrével lőtték bele a folyóba.

Volt angol és amerikai kormánytisztviselők, nyugalmazott tábornokok és történészek a háború után évtizedekig arra hivatkoztak, hogy a támadások nem a német polgári lakosság ellen irányultak, hanem a még épségben maradt drezdai vasúti csomópontot és a környékére telepített ideiglenes kommunikációs központokat akarták megsemmisíteni. Ennek az állításnak sok más mellett az is ellentmond, hogy a szövetségesek az 1945. február 13-14-i drezdai bombázás előtt és után kétszer, összesen négy alkalommal (1944. október 7-én, 1945. január 16-án, 1945. március 2-án és 1945 április 17-én) bombázták a drezdai teher- és személyszállító pályaudvarokat és a mellettük katonai sátrakban felállított telefonközpontokat.

 

A britek korábban azzal is magyarázták a kegyetlen drezdai bombázást,hogy az angol városok, pl. Coventry 1940 november 14-i német bombázását akarták ilyen módon ,,kiegyensúlyozni." Coventryt azon a napon 449 német bombázó támadta meg; 4330 ház részben vagy teljesen összedőlt és 554 ember vesztette életét. Az arányokat a drezdai pusztítással még összehasonlítani sem lehet, a németek angol földre gyújtóbombát nem dobtak, és a londoni levéltárakban ma megtalálhatók és már tanulmányozhatók azok a titkosítás alól feloldott iratok,amelyek bizonyítják, hogy a Churchill vezette angol kabinet már jóval a Luftwaffe nagy-britanniai légitámadásai előtt eltervezte a bombázásokat a német városok ellen. Az angolok nem csak tervezték, de a Coventry elleni német bombázás előtt 14 hónappal már bombáztak is német városokat. Négy nappal a II.világháború kitörése és két nappal azután, hogy az angol kormányháborút üzent a náci Németországnak, 1939 szeptember 5-én az angol bombázók berepültek Wilhelmshaven és Cuxhaven fölé, ahol a katonai létesítményektől mentes, sűrűn lakott belső városrészeket bombázták.Ezt az első angol légitámadást követték az 1940 január 12-i és az 1940 március 20-i légitámadások más német városok ellen, és csak ezután fél évvel bombázták a németek először Coventryt és a többi angol várost.A háború során Drezda előtt az alábbi német városokat bombázták többé-kevésbé porig a brit és az amerikai légierő gépei:



Kiel, Neumünster, Stralsund, Bremerhaven, Emden, Wilhelmshaven,Hamburg, Neubrandenburg, Neustrelitz, Prenzlau, Bremen, Hannover,Rheine, Osnabrück, Hildesheim, Braunschweig, Berlin, Potsdam, Oderamelletti Frankfurt, Bocholt, Münster, Kleve, Wesel, Dortmund, Hamm,Soest, Krefeld, Mönchengladbach, Düsseldorf, Aachen, Düren, Bonn,Köln, Siegen, Koblenz, Trier, Bingen, Bad Kreuznach, Mainz, Worms,Kaiserslautern, Pirmasens, Karlsruhe, Pforzheim, Stuttgart, Freiburg,Friedrichshafen, Ulm, München, Augsburg, Straubing, Heilbronn,Nürnberg, Ingolstadt, Bayreuth, Mannheim, Ludwigshafen, Darmstadt,Offenbach, Hanau, Majna melletti Frankfurt, Schweinfurt, Würzburg,Gießen, Kassel, Nordhausen, Merseburg, Lipcse, Chemnitz, Eilenburg,Halberstadt, Magdeburg, Gelsenkirchen, Oberhausen, Witten, Duisburg,Hagen, Wuppertal, Solingen, Neuß, Remscheid, Brilon és Aschaffenburg.

 

Amerikai adatok szerint:

Berlinre 68,285 tonna,
Kölnre 48,014,
Hamburgra 38,319,
Essenre 36,825,
Duisburgra 30,535,
Kielre 29,946,
a Majna folyó melletti Frankfurtra 29,209,
Brémára 25,513,
Mannheimre25,181,
Stuttgartra 24,919,
Dortmundra 24,783,
Hannoverre 23,051,
Gelsenkirchenre 22,885,
Nürnbergre 20,401,
Münchenre 18,851,
Düsseldorfra 18,652,
Lipcsére 11,427,
Bochumra 11,177,
Karlsruhéra10,598, és Magdeburgra 9,914 tonna, zömmel hagyományos robbanóanyaggal töltött bombát dobtak a szövetségesek.


A német nagyvárosok közül a támadás napjáig egyedül Drezda úszta meg a civil lakosság elleni tervszerű szövetséges légitámadásokat. A háború előtt (1939-ben) 642 ezer lakosú nagyváros 1945 februárjában már 1,2-1,5 millió embernek adott menedéket, és a nagy, több emeletes bérházak szobáiban 30-50 fős csoportokba zsúfolódva éltek az emberek.Sok volt köztük a Breslauból, (mai neve Wroclaw, Lengyelország) és a kelet felől közeledő szovjet Vörös Hadsereg kegyetlenkedései elől tömegesen menekülő idős ember, nő és gyerek, és a kórházakban ezrével feküdtek a hátrahagyott, ápolásra szoruló sebesült és többnyire mozgásképtelen német katonák.


A támadás napján Drezdában sok száz Magyarországról, Lengyelországból, Fehéroroszországból, Ausztriából, Ukrajnából, Csehországból, Szlovákiából és Baltikumból menekült család is volt.

Drezdában 1945 februárjában a szervezett német államot már csak egyedül a polgári védelem képviselte, nem volt légvédelem sem, mert a legyőzött Wehrmacht a náci párt tagjaival és a köztisztviselői karral együtt, eleget téve a nemzetközi Vöröskereszt követelésének, 1944 karácsonyára kivonult a városból. Drezda felgyújtásának napján már hetek óta a Vöröskereszt oltalma alá helyezett város volt, a háztetőkre hatalmas vörös kereszteket festettek, és az épületek ablakaiban kinn voltak a nagy, lepedőkből készített vöröskeresztes fehér zászlók.

 

 

A legnagyobb, és a mai napig tartó heves vitát a halottak száma jelenti. A bombázások következtében Drezdában elhunytak becsült száma meglehetősen széles skálán mozog, a még mindig erős politikai nyomás alatt tartott történészek 40-50 ezer és 600 ezer közé teszik az elégett, porrá, hamuvá vagy füstté vált emberek számát.

A legtöbb becslés 200-300 ezer halottat említ, Konrad Adenauer, a háború utáni demokratikus német állam, a CDU (német kereszténydemokrata párt) megalapítója, a Német Szövetségi Köztársaság első kancellárja egy 1955-ös interjújában kereken 250 ezer halottról beszélt. A Vöröskereszt 275 ezer elhunytat tüntetett fel egy belsőhasználatra kiadott jelentésében, és a német polgári védelem egyik volt vezetője az 50-es években 202400 megtalált és a gyűjtőhelyekre összehordott halottról írt az emlékirataiban.
Egy másik, a polgári védelem kötelékében szolgáló és később a Bundeswehrtől 1950-es évek végén nyugdíjba ment német katonatiszt a feljegyzéseire hivatkozva 253 ezer megtalált halottról ír: ő az embereivel akkor 35 ezer halottat tudott azonosítani, ennyinek állított ki halotti bizonyítványt, 50 ezerről a hozzátartozók valószínűsítették, hogy a rokonaikat találták meg és 168 ezer emberrel nem tudtak mit csinálni, mert a hullák felismerhetetlenségig összeroncsolódtak. Ennyi az általa megtalált halottak száma, de a Drezdában látottak alapján a véleménye szerint két nap alatt eltűntek és elhunytak száma több mint félmillió ember volt, elsősorban az idegen, ismeretlen és senki által nem keresett menekültek nagy száma miatt, akik a városlakókkal együtt nyomtalanul égtek porrá, tűntek elvagy váltak hamuvá a mindent elemésztő tűzben.






A várost később megszálló Vörös Hadsereg adatai szerint az 1946-os drezdai romeltakarítások idején a Németország minden részéből dolgozni érkező emberekkel együtt a helyi lakosság száma nem érte el a 180 ezret. (Következésképpen a történelem hozzávetőleg egymillió ember hiányával nem tud elszámolni. Mivel a városból való menekülés csak nagyon keveseknek sikerült, az egymillió áldozat tűnik a legvalószínűbbnek - BA.)

Még 1947-ben is találtak 200-300 egymásra borult halottat rejtő beomlott légoltalmi pincéket. Az áldozatok pontos száma valószínűleg soha nem fog kiderülni.

A bombázások következtében Drezdában a földfelszín fölött órákon áttartó 1700-1900 Celsius fokos pokoli hőmérséklet alakult ki, a városban sok négyzetkilométeres, előbb egymástól független, majd az összeérőkörzetekben az együtt égő tűz miatt az oxigén 3-4 méter magasságig eltűnt a levegőből: akik nem haltak meg az összeomló házak alatt, azok elpusztultak a tűzben, megfulladtak a füsttől vagy az oxigénhiánytól.

Futó, menekülő emberek tízezreit kapta fel az utcán nagy erővel lobogó tűz következtében kialakult légörvények sorozata: ők széttárt karokkal, lábakkal, csomagostól, kisgyerekestől a földről felrepülve pillanatok alatt nyomtalanul elégtek és egyszerűen hamuvá váltak a levegőben.





1945 februárjában az angol és az amerikai légierő Drezda városát a szó legszorosabb értelmében egy hatalmas krematóriummá változtatta.

A holokauszt kifejezés a görög ,,holokauston" szóból származik, ami emberek elégetését, tűzben való megsemmisítését jelenti.

Itt az ideje, hogy a Drezda elpusztítását jelképező, az angol és amerikai bombázók okozta 1900 Celsius fokos iszonyú tűzrengetegben elégő sok százezer, talán egymillió ember halálára emlékeztető Bombenholocaust szót megismerje a világ.







Vérontás

Wilhelm Gustloff elsüllyesztése




1945 január 30.


Sokan a cím állítására bizonyosan felkapják a fejüket. A világ legnagyobb hajó katasztrófája és "Wilhelm Gustloff"?


Szinte mindenkinek, aki a "hivatalos történetírás" műveit olvassa, annak a világ legnagyobb hajó katasztrófájaként rögtön a ,,Titanic" története jut az eszébe. Igen, ezt a hajókatasztrófát már valóban rengetegszer feldolgozták, csak filmből ez idáig négy készült a történetből. A ,,Titanic" elsüllyedésekor 1517 ember veszett oda. Ez valóban nagyon nagy szám, de én most egy olyan tragédiáról szeretnék egy képet felvázolni, amelyben szerény becslések szerint is, az áldozatok száma 6000 és 9000 fő közé tehető! Ráadásul a döntő többségük nő és gyermek volt...


 

Történetünk jóval a második világháború előtt kezdődik.

Az 1929-es nagy pénzügyi világválság után, Németországban jelentős változások történtek. 1933-ban Adolf Hitler került a német kancellári székbe, és az ország irányítását a Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt vette át.

Történetünk szempontjából a hatalmat gyakorlók új intézkedései közül az alábbiak bírnak jelentőséggel: bevezették a világon először a 40 órás munkahetet, a túlórapénzt és a fizetett ünnepeket. Korábban a fizetett szabadság általában nem haladta meg a 4-5 napot, vagy egyáltalán nem létezett. Most viszont a munkásoknak évi 18 nap állt rendelkezésükre.

A több szabad idővel, a munkanélküliség felszámolásával, a nagyobb jövedelmekkel párhuzamosan, megnőtt az igény a kulturált nyaralások iránt is. Mindezek miatt létrehozták a ,,Kraft durch Freude" mozgalmat, mely állami támogatással anyagilag elérhető nyaralási lehetőséget biztosított a munkásoknak. Ez a szervezet a német ,,Arbeitsfront"- hoz tartozott.

Az ilyen nyaralásoknak köszönhetően, munkások százezrei tudtak szabadságuk ideje alatt szervezett szárazföldi, és tengeri utazásokon részt venni. A német munkások a következő néhány év alatt összesen akkora utat jártak be, mintha a földet az egyenlítőnél 54-szer megkerülték volna! Az állami támogatásoknak köszönhetően ezen utazások szinte mindenki számára elérhetővé váltak.

 

 



Az utak lebonyolításához külön tengeri flottát építettek, és ennek a flottának volt egyik legnagyobb luxus gőzőse a ,,Wilhelm Gustloff".

A 208,5 méter hosszú, 23,5 méter széles és 25 484 bruttó regiszter tonnás hajó a maga idejében a világ egyik legnagyobb luxus gőzösének számított. Az 1463 főnyi utas kényelmét a hajón 417 fős személyzet biztosította.

A hajót illető névadás kapcsán, először az ,,Adolf Hitler" elnevezés merült fel, de mivel az avatás előtt nem sokkal vesztette életét a nemzeti szocialista párt mártírjának tekintett Wilhelm Gustloff, így végül a hajót az ő neve után keresztelték el.

Wilhelm Gustloff (1895-1936) egyébiránt az NSDAP egyik külföldi - svájci - szervezetének volt a vezetője, akit 1936. február 4-én lőtt agyon egy merényletben egy David Frankfurter nevű orvostanhallgató.

 

 

A hajót 1937. május 5-én bocsátották egy nagy ünnepség keretében vízre, az avatási ceremóniát elvégzésére Wilhelm Gustloff özvegyét kérték fel.

A hajó vízrebocsátásától kezdve szállította a német munkásokat, luxus körülmények között, elsősorban norvégiai és svédországi hajókirándulásokra.

Ezeken a kiránduló hajókon nem voltak különböző osztály besorolások, minden kabin azonos luxussal volt felszerelve.

A ,,Wilhelm Gustloff" első, ettől eltérő, katonai célú bevetésére a spanyol polgárháború végén került sor. Ekkor a hajó a Condor Légió katonáit szállította haza, Németországba.

1939. szeptember 20-án átadták a hajót a haditengerészetnek, ahol mint kórházhajót vették állományba. Ekkor a hátsó fedélzetre könnyű légvédelmi ágyúkat szereltek fel és a hajótestet átfestették szürkére.

1940. november 20-ával kezdődően már Gdynia kikötőjében állomásozott, egy tengeralattjáró alakulat lakóhajójaként.

 

 

1944. októberében a harcok már német földön dúltak. Az egyik első falu, amelyet a szovjet csapatok elfoglaltak Nemersdorf volt Kelet-Poroszországban. A vörösök a férfiakat és fiatal fiúkat rögtön agyonlőtték, de nem kímélték az egészen kicsiny gyermekeket sem. A nőkre még ennél is borzalmasabb sors várt. Őket előbb megerőszakolták Sztálinnak a németek ellen felhergelt katonái, majd ezt követően brutális kegyetlenséggel végeztek velük is.

A Vörös Hadsereg katonáit szándékosan hergelték, uszították, fanatizálták a német lakosság ellen elkövetendő rémtettekre.


 


Ilja Ehrenburg

Ilja Ehrenburg, Sztálin, őrült, németgyűlölő propagandistája az ,,Öljetek" című röplapján uszította a katonákat a kegyetlen gyilkosságokra:

"Öljetek! Dicső szovjet harcosok, öljetek! A németek nem emberi lények. Az a szó, hogy német a mai naptól legyen a legnagyobb szitokszó, amit a szátokra vesztek. Ölnöd kell, és ha nem öltél meg legalább egy németet a mai nap, akkor ez a napod kárba veszett! Ha nem tudod őket golyóval kivégezni, akkor a bajonettel szúrd agyon őket. Ha csendes körülötted a front, és amíg várod, hogy ismét harcba indulj, ezalatt az idő alatt is keress németet, akit megölhetsz. Öljetek, mert nincs annál nagyobb élvezet, mint amikor a halomba szórt német hullákat ugorjátok át! Ne a napokat, ne a kilométereket számoljátok, hanem öljetek és öljetek! A megölt németeket számoljátok az elfoglalt városok helyett. Öld a németet, ez a nagyanyád kérése! Öld a németet, ezért imádkozik az anyád! Öljetek, ezt kéri tőletek a gyereketek! Öld a németet, ezt kéri hangosan kiabálva tőled a szovjet haza! Ne hibázz, ne adj kegyelmet, ölj! Dicső szovjet harcosok, öljetek!"



Ezek után nem csoda, ha sokan közülük szinte hőstettnek tekintették a gyilkosságokat. Amikor a német csapatoknak sikerült a falut visszafoglalniuk, borzalmas látvány tárult szemük elé. Az oroszok nemcsak a civil lakosságot irtották ki, hanem közel ötven, velük elméletileg szövetséges francia hadifoglyot is lemészároltak...

A német lakosság értesült a borzalmakról és elindult a menekültek áradata a kikötők felé. A civilek evakuálását biztosítandó Dönitz admirális elrendelte a ,,Hannibál-hadművelet" végrehajtását. Ennek keretében, 1945. januárjától kezdődően a több milliónyi német, és nem német menekült elszállításában 672 kereskedelmi, utasszállító és iskolahajó vett részt, jónéhány más egység mellett.

Kézen fekvő volt, hogy a Gdynia kikötőjében állomásozó ,,Wilhelm Gustloff" is csatlakozik a flotta menekítő akciójához.



1945 január végét írták. A Vörös Hadsereg elől menekülők folyamatosan érkeztek a kikötőbe. Friedrich Petersen kapitány megkezdte a menekülők felvételét a hajójára. Elsőként, egy teherautónyi civilt hajóztak be. Másnap a helyi kórházból érkeztek várandós anyák a hajóra. Részükre külön szülészeti részleget alakítottak ki a hajón.

Majd egy komplett kórházi részleg érkezett, valamint nagyszámú szárazföldi mentőszolgálatos. A sebesült katonák mankóikon vánszorogtak fel a hajóhídon, a súlyosabb sérülteket, pedig hordágyakon szállították. Ekkora már több mint 4000 ember zsúfolódott össze a hajón.

Petersen kapitány engedélyt kért az indulásra, de azt nem kapta meg.

A következő napon helyi kormányhivatalnokok és családtagjaik érkeztek, illetve újabb vonatszállítmányok hozták a kiéhezett, összefagyott menekülteket.

Az SS emberei vigyáztak arra, hogy csak gyerekek, asszonyok és sebesültek kerüljenek fel a hajókra. A harcképes férfiaknak ott kellett maradniuk, vállalva a további harcot. Számukra nem volt hely a hajón. Az eredetileg kétszemélyes kabinokban, immáron legalább tizenhárman zsúfolódtak össze.

Újabb két nap telt el, és a hajó, indulásra készen várta a parancsot, de az csak nem érkezett meg...Petersen kapitány folyamatosan kérte az illetékesektől az engedélyt a kifutásra, de azt a választ kapta, hogy a hajót maximálisan fel kell tölteni menekültekkel. A napok teltek, a menekültek folyamatosan érkeztek legyengülve, átfagyva. Sok esetben az anyák a karjukon hozták megfagyott gyermekeiket.

A hajón már áldatlan állapotok uralkodtak. Mindenütt emberek feküdtek, a folyosókon szinte már lépni sem lehetett. Az egész hajót az emberi szenny, vizelet, és a sebesültek bűze töltötte meg. Már a legénységi kabinokban is menekülteket kellett elhelyezni, így a legénység kiszorult szállásáról, és a fedélzeten, a hidegben próbált pihenni. Nagy volt a rendetlenség, a káosz. A hangosbeszélőn állandóan elveszett gyerekeket kerestettek.

1945. január 30-án délelőtt 10 órakor Petersen kapitány végre megkapta az indulásra vonatkozó parancsot. Ebben az utolsó pillanatban érkezett még a hajóra 373 Marinehelferin, haditengerészeti szolgálatban álló női kisegítő. Ők már csak a fedélzeti uszoda medencéjében találtak helyet maguknak. Rajtuk kívül ,,befutott" még egy 918 fős tengeralattjáró kadétokból álló csoport is. Immáron több mint 9000 ember volt már a hajón! Ennyi ember számára már rég nem volt elegendő mentőcsónak a hajón, így szereztek még felfújható csónakokat és mentőmellényt, lehetőség szerint mindenkinek.

A ,,Wilhelm Gustloff" végül 12 óra 20 perckor futott ki, de a kikötő bejáratnál még kisebb hajók állták útját, így újabb menekülteket kényszerültek felvenni. Őket már nem is számolták...

Céljuk Swinemünde volt. Petersen kapitány nem nagyon számított ellenséges támadásra, mivel az ,,Admiral Hipper" nehézcirkáló és kísérő torpedórombolói a közelben tartózkodtak.

A kapitány azt is tudta, hogy az elmúlt öt napban Riga térségéből egy kis hajóraj sértetlenül menekített ki több mint 62 000 embert.

Petersen két út között választhatott. Vagy a part mellett hajózik, ahol az aknák jelenthetnek veszélyt, vagy kifut a nyílt tengerre, és ott próbálja meg az erősen túlterhelt hajót biztonságba kormányozni. Petersen kapitány ez utóbbit választotta.

Este nyolc óra körül a ,,Wilhelm Gustloff" hóviharba került, a tenger erősen hullámzott és a látótávolság is a minimumra csökkent. Az erősen túlterhel hajó csak nagyon lassan tudott haladni. Mindezek ellenére, az utasok jól viselték a megpróbáltatásokat. Amikor a kapitány rádión arról értesült, hogy egy német aknamentesítő konvoj közeledik, felkapcsoltatta a hajó piros-zöld navigációs fényeit, hogy elkerülje a velük való ütközést. Ezzel, az éjszakai sötétségben nagyon könnyen, távolról is észlelhetővé tette a hajót.

Ugyanezen az estén az orosz S-13-as jelű tengeralattjáró éppen ebben a térségben portyázott.

Parancsnokának, Alexander Ivanovics Marinyeszko-nak - aki nem éppen tartozott a flotta ,,legelitebb" tisztjei közé - jelentették, hogy egy hajót észleltek nem messze tőlük.

Az S-13-as búvárhajó 700 méterre közelítette meg a ,,Wilhelm Gustloff" -ot.


 

Este 21 óra volt, amikor becsapódott a hajó orrába, a vízvonal alatt az orosz tengeralattjáró első torpedója. A pánik leírhatatlan volt.

De ekkor még úgy látszott, hogy a hajó folytatni tudja útját, egy biztonságos kikötő felé. A kapitány és a legénység igyekezett megnyugtatni az utasokat. Ekkor csapódott be a második torpedó. Ez a hajó fedélzetén robbant éppen az uszodánál. Az itt lévő Marinehelferinek közül csak ketten tudtak megmenekülni...



(Találatok)




Hamarosan újabb detonáció hallatszott, a harmadik torpedóé, amely a gépházat találta el. Ez megpecsételte a hajó sorsát...

A tengeralattjáró ugyan kilőtt még egy negyedik torpedót is az oldalára dőlt hajóra, de az célt tévesztett.

Ekkor Petersen kapitány kiadta a parancsot a hajó elhagyására. A sebesült katonáknak esélyük sem volt a megmenekülésre. A jegesedés miatt a hajó mentőcsónakjainak csörlője befagyott, mínusz 15-20 fok Celsius körül járt a hőmérő mutatója. Az utasok és a személyzet baltákkal és késekkel próbálta kiszabadítani a csónakokat. Sok csónak egyszerűen leesett a fedélzetről a kapkodás és a pánik miatt. Nagy volt a tülekedés a mentőcsónakok körül, az emberek sokszor egymást akadályozták a munkában. A személyzet fegyverrel próbálta fent tartani a rendet, de kevés sikerrel. Nagy pánikot okozott az is, amikor észrevették, hogy a mentőcsónakoknak nincsenek evezői.

A jég fogságából kiszabadított mentőcsónakokat sorjában eresztették vízre. Több annyira zsúfolt volt, hogy az emberek kiestek belőle, mire azok vizet értek.

Kis idő múlva a hajó egyre jobban megdőlt. Olyannyira, hogy nagyon sokan egyszerűen lecsúsztak a jeges fedélzetről a 2 fokos tengerbe. Csontok törése és emberek üvöltése hallatszott. A túlélőket a mai napig elkíséri ez a hang, amelyet elmondásuk szerint ,,sohasem lehet elfeledni". A vízben a túlélésre szinte alig volt esély. Akinek nem jutott hely a csónakokban, azok megpróbáltak a víz felszínén maradni. A ,,Wilhelm Gustloff" az első becsapódástól számítva jó 70 percig volt még a felszínen, majd 22 óra 15 perc körül egy nagy robbanás kíséretében elmerült. A merülés közben a hajó lámpái felgyulladtak, mivel a vészáramfejlesztő elkezdett működni. A tenger itt viszonylag sekély volt, nem támadt nagy örvény utána.
Este 9 órakor kezdte a hajó rádiósa az S. O. S jeleket továbbítani a következő szöveggel:,,A ,,Wilhelm Gustloff" -ot háromszor megtorpedózták - 6000 fő van a fedélzeten" Sajnos ennél lényegesen többen voltak. Kijelenthető, majdnem dupla annyian, mintegy 10.500 ember...


20 perccel azt követően, hogy a hajó elmerült, érkezett meg elsőként az ,,Admiral Hipper" cirkáló. A még életben lévők boldogan kiabáltak, de a cirkáló olyan nagy volt, hogy nem tudott a zsúfolt mentőcsónakok közé menni anélkül, hogy fel ne borította volna azokat.

A nagy hideg miatt, a vízben mentő mellényel lebegő utasok nagy része ekkorra már halott volt.

Aztán jöttek tovább a mentőhajók. ,,Löwe" TZ-12, mely 272 túlélőt vett a fedélzetére, TZ-36 torpedóromboló, a ,,Gotenland", a ,,Göttingen", mely már csak 22 túlélőt vett fel, és a VP-1703 futárhajó mely az utolsó túlélőt vette fel reggel 5 óra 15 perckor.

Az egyik mentőcsónakban, halott felnőttek és gyerekek alatt találtak egy 15 hónapos még élő kisfiút.

Az egyik megmentett állapotos nő, nem sokkal megmenekülése után hozta világra egészséges gyermekét az egyik mentőhajón.

Összesen 1239 túlélője volt a katasztrófának. Hatszor annyian haltak meg, mint a ,,Titanic" balesetében...

Marinyeszko kapitány tíz nappal később elsüllyesztette a ,,General von Stauben" kórházhajót is. Itt az 5 000 menekültből kevesebb, mint 600 élte túl a katasztrófát. Itt is többen haltak meg, mint a ,,Titanic" esetében.

Marinyeszko, 27 évvel a halála után a Szovjetunió szétesése előtt közvetlenül, 1990-ben (!) kapta meg a legmagasabb kitüntetést, a ,,Szovjetunió hőse" címet.

Alexander Ivanovics Marinyeszko kapitány lelkét több mint 14 000 ártatlan civil menekült, - csecsemők, gyermekek és nők - és sebesült katona halála terheli.

 

A Vörös Sátán

Marinyeszko a Vörös szörny
Marinyeszko a
Tengeri szörny

Sokat hallottak már bizonyára arról, hogy az oroszok által megszállt területeken a szovjet horda, őrjöngő fenevadként tombolt. Gyújtogatott, rabolt. Gyilkolt öreget, gyereket. Megerőszakolt nőket és lánygyermekeket.

A vörös rém nem csak a szárazföldön kegyetlenkedett, hanem a    tengereken is fitogtatta gyilkos ösztöneit. Döbbenetes, hogy 45 évvel a szörnyűséges tettek után, a mészárlásra parancsot adó Marinyeszko Alexander Ivanovics – 27 évvel halála után – 1990 – ben megkapta a „Szovjetunió hőse” címet.

 

1945. április 16-án az orosz hadiflotta elsüllyesztette a ,,Goya" utasszállítót, fedélzetén 6 220 utassal, melyből csak 165 fő élte túl a katasztrófát... A ,,Wilhelm Gustloff" elsüllyesztését kezdettől fogva mély hallgatás övezte. Az oroszok sem igazán akartak hencegni a több ezer ártatlan civil halálával. Később pedig ez is, mint sok minden más, tabu témának számított. A ,,Wilhelm Gustloff" roncsai a mai napig, 44 méter mélyen, az oldalára dőlve pihennek a homokos tengerfenéken. A roncsot, a sok ezer áldozat sírját, azóta hivatalosan kegyeleti hellyé, tengeri temetővé nyilvánították.

 




Belülről:

 

 


Friedrich Stieve: Amiről a világ hallani sem akart, Hitler békeajánlatai 1933-tól 1939-ig.

Adolf Hitler békeajánlatai

 

Németország ellenségei manapság azt állítják, hogy Hitler Adolf minden idők legnagyobb békebontója, aki minden népet rajtaütéssel és elnyomással fenyeget, s azért teremtette meg iszonyú háborús gépezetét, hogy köröskörül romlást és pusztulást idézzen elő. Többen szántszándékkal elhallgatnak azonban egy döntő fontosságú tényt, azt t. i., hogy ők maguk voltak azok, akik a német nép vezérét arra kényszerítették, hogy kardját vesse a mérleg serpenyőjébe. Ők maguk kényszerítették arra, hogy végül is a fegyverek erejével küzdje ki azt, amit az első pillanattól fogva tárgyalásokkal igyekezett elérni: országa biztonságát. Nemcsak azáltal kényszerítették erre, hogy 1939. szeptember 5-én megüzenték a háborút, hanem már előzetesen lépésről-lépésre elzárták előle, hét éven át, a velük való békés kiegyezés útját.

A Németbirodalom érdekében kifejtett erőfeszítései kezdetétől fogva vörös fonálként húzódik végig Hitler Adolf egész működésén az állandóan megismételt kísérletek sorozata, amelyek arra irányultak, hogy a többi állam kormányait együttesen Európa megújítására késztessék. Ezek a kísérletek mindenkor azon szenvedtek hajótörést, hogy sehol sem volt meg a készség arra, hogy foglalkozzanak velük, mert mindenütt a világháború óta elterjedt rossz szellem uralkodott. mert Londonban, Párizsban és a nyugati hatalmak vazallusai előtt csak egy akarat volt irányadó: a versailles-i erőszak állandósítása. Elég egy pillantást vetnünk a legfontosabb eseményekre, hogy ezt a tételt megcáfolhatatlanul igazolva lássuk.

Amikor Hitler Adolf uralomra jutott, Németország éppoly magatehetetlenül vergődött béklyóiban, mint ahogy a győztesek 1918-ban óhajtották. Fegyvereitől teljesen megfosztva mindössze 100.000 főnyi hadsereggel rendelkezett, ennek pedig csupán belső, rendfenntartó szerepet szántak. Aliig felfegyverzett szomszédai gyűrűje vette acélpántként körül. A régi nyugati ellenfeleken, Anglián, Belgiumon és Franciaországon kívül keleten és délen mesterséges eszközök árán is újabbakról gondoskodtak; első sorban Lengyelország és Csehszlovákia voltak ezek. A német nép negyedrészét erőszakkal elválasztották az anyaországtól s idegen államok kénye-kedvére szolgáltatták ki. A mindenfelől megcsonkított és mindennemű védőeszközeitől megrabolt Birodalom bármikor védtelen prédája lehetett volna akármelyik zsákmányleső szomszédjának.

Ekkor apellált Hitler Adolf első ízben a környező világ értelmére. 1933. május 17-én, alig néhány hónappal az után, hogy a birodalmi kancellári széket elfoglalta, a német birodalmi gyűlésen beszédet mondott, mely többek között az alábbi mondatokat tartalmazta:

„...Németország minden további nélkül kész lenne arra, hogy egész katonai szervezetét akár teljesen is feloszlassa s a számára megmaradt fegyverek maradványait is megsemmisítse, ha a körülötte fekvő országok éppúgy fenntartás nélkül ugyanezt cselekednék.

...Németország ezenkívül minden további nélkül hajlandó arra, hogy ezután a támadó jellegű fegyverek alkalmazásáról teljesen lemondjon, ha a fegyverkező nemzetek a maguk részéről bizonyos időn belül szintén megsemmisítik ezeket a támadó fegyvereket, s ha alkalmazásukat nemzetközi egyezményben megtiltják.

...Németország mindenkor hajlandó arra, hogy a támadó fegyverekről lemondjon, ha a világ többi államai is ugyanezt teszik. Németország kész arra, hogy minden ünnepélyes megnemtámadási szerződést elfogadjon; mert Németország nem gondol támadásra, csupán a maga biztonságára!”

A felelet elmaradt. A többi állam zavartalanul tovább fáradozott arzenáljai megtöltésén, robbanószer-készletei felhalmozásán, csapatai szaporításán. A Népszövetség, a győztes hatalmak szerve ugyanekkor kijelentette, hogy Németországnak előbb próbaidőt kell kiállnia, mielőtt a többi állam leszereléséről lehetne vele beszélni. Erre Hitler 1933. október 14-én kilépett a Népszövetségből, amely mereven elzárkózott minden megegyezés elől. Mindazonáltal a nemzetközi kapcsolatok megjavítása érdekében röviddel ez után új indítvánnyal lépett a világ közvéleménye elé. Ez a következő hat pontot tartalmazta:

1. „Németország megkapja a teljes egyenjogúságot.

2. Az erősen felfegyverzett államok egymás között kötelezik magukat, hogy fegyverkezésüket tovább nem fokozzák.

3. Németország ehhez az egyességhez hozzájárul és kötelezi magát, hogy szabad elhatározásából ténylegesen csak olyan mértékletes módon használja fel a neki nyújtott egyenjogúsítást, hogy ebben senki se láthassa valamelyik európai hatalom offenzív jellegű fenyegetését.

4. Minden állam elismeri a humánus hadvezetés bizonyos követelményeit, illetőleg kötelezi magát, hogy bizonyos háborús fegyvereket a polgári lakossággal szemben nem alkalmaz.

5. Valamennyi állam vállalkozik a mindenkire egyformán kiterjedő ellenőrzés lebonyolításában való résztvételre; ennek az ellenőrzésnek a során lehet megvizsgálni és biztosítani, hogy eleget tesznek-e, illetőleg hogy eleget tegyenek kötelezettségeiknek.

6. Az európai államok megnemtámadási szerződések kötésével kezeskednek a béke feltétlen fenntartásáról. A szerződéseket tíz év letelte után meg kell újítani.”

Ennek kapcsán a német hadsereg létszámának 500.000 főre való felemelését javasolta, mivel ez a szám felel meg annak a haderőnek, „melyre Németországnak országhatárai hosszúságára és szomszédai haderejére való tekintettel szüksége van”, hogy veszélyeztetett területét esetleges támadások ellen megvédhesse. Hitler, a békés megegyezés előharcosa, ez alkalommal tehát olymódon kísérelte meg számot vetni a többiek hiányzó leszerelési szándékával, hogy országa számára korlátozott fegyverkezést kívánt. Az ebből adódó évekig tartó jegyzékváltás végül is Franciaország merev elutasításával hirtelen szakadt félbe. Ennek a határozott „nem”-nek azonfelül még Franciaország, Anglia és Oroszország haderejének hatalmas növelése adott nyomatékot.

 

Ezzel Németország helyzete még az eddiginél is válságosabb lett. A Birodalmat fenyegető veszély annyira megnőtt, hogy Hitler Adolf kénytelen volt a tettek mezejére lépni. 1935. március 16-án ismét bevezette az általános védkötelezettséget. Ezzel az intézkedésével közvetlen kapcsolatban azonban újólag indítványokkal fordult a világhoz a legmesszebbmenő megegyezések céljából, hogy azok alapján minden jövendő háború lényegében humánusabbá, sőt a rombolóeszközök kikapcsolásával úgyszólván lehetetlenné váljék. 1935. május 21-i beszédében kifejtette, hogy

„...a német birodalmi kormány hajlandó minden akcióban tevékenyen résztvenni, amely a korlátlan fegyverkezés terén bizonyos gyakorlati megszorításokat eredményezhet. Az egyetlen lehetséges utat abban látja, ha visszatérünk a Vöröskereszt egykori genfi egyezményeinek alapelveihez. Egyelőre csak abban a lehetőségben hisz, hogy lépésről-lépésre kiküszöbölhetjük és eltilthatjuk azokat a harcieszközöket és eljárásokat, melyek már lényegüknél fogva ellentétben állanak a Vöröskereszt már érvényes genfi egyezményével.

Ezzel kapcsolatban azt hiszi, hogy amint valamikor a dum-dum-golyó használatát megtiltották és nagyobbrészt a gyakorlatból is száműzték, ugyanúgy lehetséges bizonyos egyéb fegyverek használatát is megtiltani és ezzel gyakorlati szempontból ki is küszöbölni. Ez mindazokra a harci fegyverekre áll, amelyek elsősorban nem annyira a harcoló katonákra, hanem inkább a háborúban részt nem vevő asszonyokra és gyermekekre árasztanak halált és pusztulást.

A német birodalmi kormány azt a gondolatot, miszerint, a repülőgépeket küszöböljék ki, a bombázást azonban ne tiltsák el, tévesnek és hatástalannak ítéli. Lehetségesnek tartja azonban, hogy bizonyos fegyverek használatát nemzetközi megállapodás alapján a nemzetközi jogba ütközőnek minősítsék, s a nemzeteket, amelyek mégis ilyen, fegyverekhez akarnak folyamodni, az emberiségen, az emberi jogokon, és emberi törvényeken kívül állóknak nyilvánítsák.

Ezzel kapcsolatban úgy gondolja, hogy a fokozatos eljárás vezethetne a leginkább célhoz. Tehát: tiltsák meg a gáz-, gyújtó- és robbanóbombáknak a valóságos hadizónán kívül való használatát. Ezt a korlátozást különben egészen a bombavetés teljes nemzetközi eltiltásáig lehetne folytatni. Amíg azonban a bombázás mint olyan megengedett, a bombázó repülőgépek számának minden korlátozása, tekintve, hogy azok gyorsan pótolhatók, csak kétes eredményt ígér.

De ha a bombavetést mint olyant a nemzetközi jogba ütköző barbárságnak bélyegezzük, akkor ezzel a bombavető repülőgépek gyártása mint fölösleges és céltalan dolog hamarosan önmagától végetér. Ha a genfi Vöröskereszt-egyezmény révén sikerült egykor a védtelen sebesültek vagy foglyok magábanvéve lehetséges megölését hovatovább megakadályozni, akkor bizonyára éppen annyira lehetséges egy analóg egyezményben a bombáknak a szintén védtelen polgári lakossággal szemben való háborús alkalmazásit is megtiltani, sőt a gyakorlatból végül teljesen ki is szorítani.

Németország abban, ha ehhez a problémához ilyen elvek szerint nyúlnak hozzá, a népek nagyobb megnyugtatását és biztonságát látja, mint minden segélynyújtási egyezményben és katonai szövetségben.

A német birodalmi kormány kész arra, hogy minden korlátozáshoz hozzájáruljon, amely az éppen támadásra különösen alkalmas legnehezebb fegyverek kiküszöbölésére vezet. Ezek közé a fegyverek közé először is a legnehezebb kaliberű tüzérség, másodszor pedig az óriástankok tartoznak. Tekintve a francia határ roppant erődítményeit, a leghatékonyabb támadófegyverek nemzetközi kiküszöbölése Franciaországot automatikusan száz százalékos biztonság birtokába juttatná.

Németország kijelenti, hogy hajlandó a tüzérségi kaliberek, a csatahajók, cirkálók és torpedórombolók mindennemű korlátozásához hozzájárulni. A birodalmi kormány hasonlóképpen hajlandó a hajótér minden nemzetközi korlátozásához hozzájárulni.

Végül arra is hajlandó a német birodalmi kormány, hogy a tengeralattjárók tonnatartalmának korlátozásába, egyenlő nemzetközi szabályozás esetén pedig teljes kiküszöbölésébe is beleegyezzék.

Ezen túlmenően azonban ismételten biztosít mindenkit, hogy általában minden nemzetközi és ugyanabban az időszakban érvénybe lépő fegyverkezési korlátozáshoz vagy bizonyos fegyverek kiküszöböléséhez csatlakozik.”

Hitler fejtegetései most sem találtak a legcsekélyebb visszhangra sem. E helyett az történt, hogy Franciaország Oroszországgal szövetkezett, hogy ezzel a Németországra gyakorolt nyomást keletről a végletekig fokozza. Ezért Hitler Adolfnak, tekintettel a másik oldal nyilvánvaló megsemmisítő törekvéseire, a Németbirodalom biztonsága érdekében új akcióba kellett fognia. 1936. március 3-án csapatai megszállták a Versailles óta minden védelmétől megfosztott Rajna-vidéket. Ezzel bezárta a nyugati szomszéd betörésére alkalmas óriási kaput. Ezt az elengedhetetlenül szükséges önvédelmi lépést azonban ismét általános kibékülésre és az összes ellentétek elsimítására felhívó nagyszabású ajánlattal kapcsolta össze. 1936. március 31-én a következő béketervet dolgozta ki:

1. „Hogy az európai békét biztosító jövendő megállapodásoknak szent és megmásíthatlan szerződések jellegét lehessen kölcsönözni, a szóbajövő nemzetek csak teljesen egyenrangú és egyforma tiszteletet élvező tagokként vesznek a tárgyalásokon részt. E szerződések aláírásakor egyetlen kényszerítő körülményként csupán a szilárd megállapodásoknak szemmel látható, mindenkitől elismert célszerűsége jöhet számításba, az európai béke és ennek folyományaként a népek szociális és gazdasági jóléte érdekében.

2. Hogy az európai népek gazdasági életének érdekében a bizonytalanság idejét lehetőség szerint megrövidíthessük, a német birodalmi kormány azt ajánlja, hogy az első időszakot a megnemtámadási szerződések és ezzel a szavatolt európai békebiztosítások aláírásáig 4 hónapra kell korlátozni.

3. A német kormány a belga és francia kormány ilyen értelemben hasonló magatartása esetén kötelezi magát arra, hogy ezen 4 hónap alatt a Rajna-vidékén táborozó csapatokat nem erősíti meg.

4. A német kormány biztosítja a külföldi kormányokat, hogy ebben az időszakban rajna-vidéki csapatait nem viszi közelebb a belga vagy a francia határhoz.

5. A német kormány e kétoldalú biztosítékok garantálása céljából egy bizottság alakítását ajánlja, amely a két kezes hatalom, Anglia és Olaszország, továbbá egy érdektelen s semleges harmadik hatalom képviselőiből állna.

6. Németország, Belgium és Franciaország jogában áll egy-egy képviselőt küldeni ebbe a bizottságba. Németország, Belgium és Franciaország azzal a joggal rendelkezik, hogy amennyiben úgy hiszik, hogy bizonyos eseményekből kifolyólag az említett négyhónapos időszakon belül a katonai viszonyok megváltozására mutathatnak rá, tapasztalataikat közölhessék a garancia-bizottsággal.

7. Németország, Belgium és Franciaország kijelenti abbeli készségét, hogy ilyen esetben megengedi, hogy ez a bizottság az angol és olasz katonai attasék révén megszerezze a szükséges felvilágosításokat, és hogy erről az érdekelt hatalmaknak jelentést tegyen.

8. Németország, Belgium és Franciaország kötelezi magát, hogy az ebből adódó kifogásokat teljes terjedelmükben figyelembe veszik.

9. A német kormány egyébként hajlandó arra, hogy mindkét nyugati szomszédjával a teljes viszonosság alapján a nyugati német határon mindennemű katonai korlátozáshoz hozzájáruljon.

10. Németország, Belgium és Franciaország, valamint a két kezes hatalom megegyeznek abban, hogy — azonnal, vagy legkésőbben a francia választások lezajlása után — a brit kormány vezetésével egy 25 éves megnemtámadási, illetőleg biztonsági szerződés megkötése tárgyában tanácskozásokba bocsátkoznak, egyfelől Franciaország és Belgium, másfelől Németország között.

11. Németország egyetért azzal, hogy ezt a biztonsági egyezményt ismét Anglia és Olaszország írják alá, mint kezes hatalmak.

12. Amennyiben ezekből a biztonsági szerződésekből különleges katonai segélynyújtási kötelezettségek adódnának, Németország késznek mutatkozik arra, hogy a maga részéről is elvállaljon ilyen kötelezettségeket.

13. A német birodalmi kormány ezennel megismétli ajánlatát, melyet egy, a biztonsági szerződések kiegészítésére és megerősítésére szolgáló légi-egyezmény megkötése tárgyában tett.

14. A német kormány ismételten kijelenti, hogy amennyiben Németalföld kívánja, Hollandiát is hajlandó ebbe a nyugat-európai biztonsági szerződésbe bevonni.

15. Hogy a Németország és Franciaország részéről szabad elhatározásból adandó biztosításnak ezt a művét egy évszázados ellenfél — kibékítő megoldásnak jellegével ruházzák fel, Németország és Franciaország egyaránt kötelezi magát arra, hogy a jövőben külön-külön odahatnak, hogy az ifjúság neveléséből, úgyszintén a nyilvános publikációkból mindent rekesszenek ki, ami lekicsinylés-, becsmérlés- vagy a másik állam belügyeibe való illetéktelen beavatkozásként alkalmas lehetne arra, hogy a két állam viszonyát megmérgezze. Megegyeznek abban, hogy Genfben, a Népszövetség székhelyén közös bizottságot alakítanak, amelynek rendeltetése, hogy a beérkező panaszokat a két kormánynak tudomásulvétel és felülvizsgálat céljából továbbítsa.

16. Annak a szándéknak folyományaként, hogy e megegyezésnek szent és megmásíthatatlan szerződés jellegét adják, Németország és Franciaország kötelezi magát, hogy a kötendő egyezmény ratifikálását mindkét nép megszavaztatásával viszi keresztül.

17. Németország hajlandónak nyilvánítja magát arra, hogy a délkeleti és északkeleti határaival szomszédos államokkal a maga részéről érintkezésbe lépjen és ezeket a felajánlott megnemtámadási szerződések megkötésére közvetlenül meghívja.

18. Németország kijelenti abbeli készségét, hogy azonnal, vagy e szerződések aláírása után visszatér a Népszövetségbe. A német kormány újból kifejezést ad várakozásának, hogy a gyarmati egyenjogúság kérdését és a Népszövetség intézményének versailles-i alapjairól való letérítésének problémáját megszabott időn belül barátságos tárgyalások útján tisztázni fogják.

19. Németország nemzetközi döntőbíróság felállítását javasolja, mely illetékes lenne a szóbanlevő szerződések megtartásának vagy megnemtartásának kérdéseiben dönteni, és amelynek döntései mindegyik szerződő félre kötelező erővel bírnának.

Ha az európai béke biztosításának nagy műve megvalósul, a német birodalmi kormány sürgős feladatának fogja tartani, hogy kísérletet tegyen a mértéktelen fegyverkezési verseny gyakorlati intézkedésekkel való megszüntetésére. Ebben nemcsak az egyes népek pénzügyi és gazdasági helyzetének megkönnyítését tartja szem előtt, hanem mindenekelőtt a lelki feszültség feloldását.

A német birodalmi kormány semmit sem vár olyan általános szabályozásra irányuló kísérlettől, mely már eleve kudarcra volna ítélve, és amelyet éppen ezért csak azok javasolhatnának, akiknek a gyakorlati eredményesség nem érdekük. Úgy véli, hogy ezzel szemben a tengeri fegyverkezés terén folyt tárgyalások és ezeknek eredményessége tanulságokkal szolgálhatna és ösztönzőleg hathatna.

Ezért a német kormány javaslatot tesz későbbi időben megtartandó értekezletek összehívására, mégpedig olyképpen, hogy minden egyes értekezlet csak egy, de világosan körvonalazott feladat megoldására üljön össze.

Egyelőre abban látja a legfontosabb feladatot, hogy az erkölcsi és emberies gondolkodásnak azt a szellemét, mely annakidején a genfi megegyezésben védelmet biztosított a sebesülteknek, vagy a háborúban részt nem vevőknek, a légiháborúra is terjesszék ki. Amint a védtelen sebesültek vagy foglyok megölését, a dum-dum golyók alkalmazását, vagy pedig az előzetes figyelmeztetés szabálya nélkül vívott búvárhajóharcot nemzetközi megegyezések szabályozzák, illetőleg tiltják, úgy a civilizált emberiségnek azt is el kell érnie, hogy a hadviselés céljának sérelme nélkül az új fegyverek alkalmazásának területén is akadályoztassék meg az esztelen elfajulás lehetősége.

A német kormány ezért az említett értekezletek számára a következő gyakorlati feladatok megoldását hozza javaslatba:

1. A gáz-, méreg- és gyújtóbombák ledobásának megtiltása.

2. Azon nyílt helységek bombázásának megtiltása, melyek a szembenálló frontok középnehéz tüzérségének hatótávolságán belül fekszenek, akárminő bombákkal történnék is ez.

3. A községek messzehordó ágyúval való lövetésének tilalma, 20 kilométeres ütközeti zónán kívül.

4. A legnehezebb típusú tankok készítésének beszüntetése és eltiltása.

5. A legnehezebb tüzérség kiküszöbölése és eltiltása.

Amennyiben ilyen megbeszélésekből és megállapodásokból a fegyverkezés korlátozásának lehetősége remélhető, az ilyen alkalmakkal élni kell.

A német kormány már most kijelenti, hogy hajlandó minden ilyen szabályozáshoz, amennyiben nemzetközileg érvényes, hozzájárulni.

A német birodalmi kormány azt hiszi, hogy ha csupán az első lépést teszik meg a leszereléshez vezető úton, már annak is rendkívüli hordereje lesz a népek egymásközti viszonyát és annak a bizalomnak a visszatérését illetőleg, amely a kereskedelem és jólét fejlődésének előfeltétele.

Hogy az előnyös gazdasági kapcsolatok helyreállítására irányuló általános kívánalmaknak eleget tegyen, a német kormány a nyilvánosságra hozott indítványok értelmében a politikai szerződések rendszerének lezárása után azonnal hajlandó a szóbajövő államokkal közgazdasági problémákról eszmecserét folytatni és Európa gazdásági helyzetének javításához és az ettől elválaszthatatlan világgazdasági helyzet fellendítéséhez minden rendelkezésére álló eszközzel általánosságban hozzájárulni.

A német birodalmi kormány azt hiszi, hogy a fent lefektetett béketervvel kivette a maga részét egy új Európának a szuverén államok kölcsönös megbecsülése és bizalma alapján történő felépítéséből.

Az európai kiegyezéshez vezető számos alkalmat, melyhez Németország az utóbbi években annyiszor nyújtott segédkezet, elmulasztották. Az európai megértetésnek ez a kísérlete bárcsak végül is sikerrel járna!

A német birodalmi kormány erősen hiszi, hogy a fenti béketerv nyilvánosságra hozatalával szabaddá tette az ehhez a célhoz vezető utat.”

Aki ma ezt a részletes béketervet olvassa, felismerheti belőle, hogy Európa fejlődésének Hitler Adolf kívánsága szerint tulajdonképpen milyen útra kellett volna térnie. Meg volt adva az igazi építőmunka lehetősége, mely az összes népek javára fordulópontot eredményezhetett volna. De a béke érdekében kiáltó szavak most is siket fülekre találtak. Csak Anglia válaszolt egy meglehetősen gúnyos hangú kérdőívvel, amely minden elmélyedést a dolgok igazi lényegébe gondosan elkerült. Mindamellett ugyanaz az Anglia elárulta valóságos szándékait, amikor Franciaország patrónusánák szerepét vállalta magára és az angol és francia vezérkarok között, szakasztott úgy, mint a világháború előtt, megindította a rendszeres megbeszélések sorát.

Most már nem lehetett kétség a felől, hogy a nyugati hatalmak a háborúra vezető régi útra léplek és céltudatosan készültek arra, hogy Németországra új csapást mérjenek. Ezzel szemben Hitler Adolf minden gondja és törekvése arra irányult, hogy ugyanezeknek a nyugati hatalmaknak bizonyságot szolgáltasson arról, hogy velük a legjobb egyetértésben szeretne maradni. E célból évek folyamán számos, kezdeményező lépést tett. Hadd soroljunk fel ezek közül legalább néhányat.

Angliával 1935. június 18-án flottamegegyezést kötött, mégpedig olyan értelemben, hogy a német flotta csak az angol flotta 35 százalékát érheti el.

Ezzel saját szavai szerint azt akarta kifejezésre juttatni, hogy a Birodalomnak „nem szándéka, de nincs szüksége sem arra, sem pedig módja”, hogy bármilyen alakban is újból felidézze azt a flottaversengést, melynek a világháború előtt Nagy-Britanniához való viszonyának megzavarásában köztudomásúlag oly végzetes szerepe volt.

Franciaországot minden kínálkozó alkalommal biztosította arról, hogy békében kíván vele élni. Elzász-Lotaringiáról való kifejezett lemondását ismételten köntörfalazás nélkül kijelentette. 1935. március 1-én, mikor a Saar-vidék népszavazás útján a birodalomba visszatért, a következőképpen nyilatkozott:

„Reméljük, hogy a kiegyenlítő igazságosság ezen aktusa és a józan észnek jogaiba való visszahelyezése által Németország és Franciaország viszonya végérvényesen jobbra fordul. Amennyire a békét akarjuk, éppen annyira kell azt is hinnünk, hogy ez a nagy szomszédnép is kész és hajlandó arra, hogy velünk együtt keresse a békét. Lehetőnek kell lennie, hogy két nagy nép kezet adjon egymásnak, hogy közös munkával szálljanak szembe azokkal a veszélyekkel, amelyek azzal fenyegetnek, hogy Európát maguk alá temetik.”

Sőt a nyugati hatalmak keleti szövetségesével, Lengyelországgal is jobb megértésre törekedett, bár ez az ország 1919-ben jogtalanul több millió németet kebelezett be és őket azóta is kíméletlen elnyomás alatt tartotta. 1934. január 26-án megnemtámadási szerződést kötött vele, melyben a két ország megegyezett, hogy „az egymáshoz való viszonyukat illető kérdésekben, bárminő jellegűek legyenek is azok, közvetlenül fognak megegyezni”.

A különböző oldalakon kovácsolt ellenséges tervekkel tehát mindig elszánt békeakaratát szegezte szembe, hogy Németország biztonságát ezen az úton érje el. Mikor azonban látta, hogy Londonban és Párizsban támadólag fegyverkeznek, neki is új védekezési eszközökhöz kellett folyamodnia és új lépéseket kellett tennie. Az ellenséges tábor, mint láttuk, Franciaország és Oroszország szövetsége következtében hatalmas módon kiterjeszkedett. Ehhez járult még, hogy az utóbbi két hatalom a Birodalom déli oldalán összekötő vonalra is szert tett. A Franciaországgal már szövetséges Csehszlovákia ugyanis Oroszországgal is szerződéses viszonyba lépett és ezzel Kelet és Nyugat összekötő hídjává lett. Már pedig Csehszlovákia a cseh-morva fennsík ura volt, melyet Bismarck, mint ismeretes, Európa fellegvárának nevezett. Ez a fellegvár mélyen ékelődött bele a német területbe. Németország fenyegető helyzete tehát valóban nyomasztó méreteket öltött.

Hitler Adolf zseniális módon fordult szembe a veszéllyel. Ausztriában a Schuschnigg-kormány önkényuralma, mely polgárháborúval fenyegető helyzetet teremtett, alkalmat adott neki, hogy segítő kezét kinyújtsa és a délkeleti testvérnépet, melyet 1919-ben a nyugati hatalmak ítélete arra kényszerített, hogy reménytelenül sorvadozó „szabadállam”-ként tengesse életét, a Birodalomba visszavezesse. Miután így a Franciaország és Oroszország között fennállott összekötő vonal mentén kedvező állást foglalt el, Csehszlovákijában, a legkülönbözőbb nemzetiségekből mesterségesen összetákolt keverékállamban megindította azt a bomlási folyamatot, mely oda vezetett, hogy a Szudéta-vidék felszabadítása és Szlovákia különválása után a csehek maguk kérték a Németbirodalom védelmét. Ezzel a híd Hitler Adolf kezébe került. Egyidejűleg pedig közvetlen összeköttetés jött létre a már régebben barátul megnyert Olaszországgal.

Hitler Adolf, mialatt hazája biztosítására ezt a nagy stratégiai győzelmet kivívta, nagy buzgalommal folytatta fáradozásait a nyugati hatalmakkal való békés kiegyezés érdekében is. Münchenben, közvetlenül az után, hogy Anglia, Franciaország és Olaszország a szudétanémetek felszabadításába beleegyezett, megegyezést hozott létre N. Chamberlainnel. A megegyezés szószerinti szövege a következő:

„Ma újabb megbeszélésen vettünk részt és egyetértésre jutottunk annak felismerésében, hogy a német-angol viszony kérdése mindkét ország és Európa számára elsőrangú jelentőségű.

A tegnap aláírt megegyezést és a német-angol flotta-egyezményt úgy tekintjük, mint népeink azon óhajának szimbólumát, hogy sohase kelljen többé egymás ellen háborút viselniük.

Szilárd elhatározásunk, hogy az országainkat érintő többi kérdéseket is egymás kölcsönös megkérdezése útján fogjuk megvitatni, abból a célból, hogy az esetleges véleményeltérésekre vezető okokat kiküszöböljük és ily módon Európa békéjének biztosítását szolgáljuk.

1938. szeptember 30.

Hitler Adolf, Neville Chamberlain.”

Két hónappal később Ribbentrop báró birodalmi külügyminiszter Hitler Adolf utasítására Franciaországgal a következő megegyezést hozta létre:

„Joachim von Ribbentrop német birodalmi külügyminiszter és Georges Bonnet francia külügyminiszter



1938. december 6-án
Párizsban történt találkozásuk alkalmával kormányaik megbízásából a következőkben egyeztek meg:

1. A német kormány és a francia kormány egyek azon meggyőződésben, hogy Németország és Franciaország békés és jószomszédi viszonya az európai helyzet megszilárdulásának, valamint az egyetemes béke fenntartásának egyik leglényegesebb eleme. Ezért mindkét kormány minden erejével azon lesz, hogy országaik viszonyának ilyeténképpen való alakulása biztosíttassék.

2. Mindkét kormány megállapítja, hogy országaik között területi jellegű kérdések többé nincsenek függőben, és az országaik között fennálló jelenlegi határt egész terjedelmében ünnepélyesen véglegesnek ismerik el.

3. Mindkét kormány szilárd szándéka, hogy az országaikat illető kérdésekben — harmadik hatalmakhoz való viszonyaik fenntartása mellet — egymással érintkezésben maradnak, és ha e kérdések jövőbeli fejlődése esetleg nemzetközi nehézségekhez vezetne, egymással tanácskozásba bocsátkoznak.

A két kormány képviselője ezen nyilatkozatot, mely azonnal hatályba lép, hitelesítésül aláírásával látta el.

Kiállíttatott két hiteles példányban, német és francia nyélyen, 1938. december 6-án, Párizsban.

Joachim von Ribbentrop,

birodalmi külügyminiszter

Georges Bonnet,

külügyminiszter”.

Ezekután minden emberi számítás szerint feltételezhető lett volna, hogy megnyílt az út a vezető európai hatalmak közös építőmunkája előtt, és hogy a német Vezér béketörekvéseit végre siker koronázta. Azonban éppen az ellenkezője történt. Alig ért Chamberlain Müchenből haza, azonnal kiadta a jelszót a lehető leghatalmasabb méretű fegyverkezésre és Németország ellen új, nagyarányú bekerítési akciót kezdeményezett. A Birodalom bekerítésének további kiépítésében most Anglia ragadta magához Franciaország vezető szerepét. Célja az volt, hogy a számukra elveszett Csehszlovákia helyét sokszorosan pótolja. Tárgyalásokat kezdett Oroszországgal és Lengyelországgal, Romániával, Görögországgal és Törökországgal pedig kezességi szerződéseket kötött. Mindez már a közeli vihar jele volt.

Hitler Adolf e közben éppen azzal volt elfoglalva, hogy Németország és Lengyelország között a súrlódási pontokat kiküszöbölje. E célból rendkívül előzékeny ajánlatot terjesztett elő. E szerint a tiszta német lakosságú Danzig szabadállam visszatért volna a Birodalomba, és a lengyel folyosón keresztül, mely a német területet 1919. óta tűrhetetlen módon kettéválasztotta, egy keskeny útvonal állította volna helyre az elszakított részek között az összeköttetést. Ellenértékül 25 éves megnemtámadási szerződést és egyéb előnyöket ajánlott fel Lengyelországnak. Varsóban azonban az ajánlatot elutasították, mert abban a tudatban, hogy Lengyelország a Londonban megszervezett arcvonal főpillére, úgy vélték, hogy megengedhetik maguknak a legkisebb engedmény megtagadását isi Sőt még tovább is mentek! Lengyelország csakhamar támadó magatartást vett fel és Németország ellen harcra készülődött.

Ezzel adva volt a feladat: a Németország ellen kovácsolt gyűrűn sürgősen rést kellett ütni. Hitler Adolf végső erőfeszítéssel megtette még a béke érdekében, amit csak tehetett. Augusztus 23-án Ribentropnak Moszkvában sikerült Oroszországgal megnemtámadási szerződést kötnie. Két nappal később egy utolsó, valóban bámulatosan nagyvonalú ajánlattal maga a Vezér fordult Angliához. Ebben késznek nyilatkozott, hogy „Angliával olyan megegyezést kössön”, „amely... német részről nemcsak garantálná a brit világbirodalom minden körülmények között való fennmaradását, hanem a brit birodalomnak szükség esetén német segítséget is biztosítana, akárhol is lenne erre szükség.” Egyidejűleg arra is hajlandónak nyilatkozott, hogy magáévá tegye e fegyverkezés olyan irányú ésszerű korlátozásának tervét, hogy az az új politikai helyzetnek megfeleljen és gazdaságilag elviselhető legyen. Végül pedig újból biztosította Angliát, hogy „a nyugati problémákban nincsen érdekelve, és hogy nyugaton határkiigazításokra még csak nem is gondol.” A felelet az volt, hogy Anglia még ugyanazon a napon aláírta a Lengyelországgal kötött kölcsönös segélynyújtási egyezményt. Ezzel a háború elkerülhetetlenné vált. Lengyelország ugyanis csakhamar általános mozgósításra határozta el magát és nemcsak a lengyelországi németekkel szemben, ragadtatta magát tettlegességekre, akik különben már régóta kegyetlen üldöztetésben részesültek, hanem a birodalmi német területeken való rajtaütéseket is rendszeresítette.

Hitler Adolf azonban, még akkor is meg tudta tenni, hogy a béke érdekében szavát még egyszer felemelje, amikor Anglia és Franciaország az önszántából választott háborút már megüzente, és amikor Németország a történelemben páratlanul álló dicsőséges lengyel hadjárattal a keleten fenyegető, veszélyt már legyűrte. Bár Németország egész ereje felszabadult, hogy a nyugati ellenségek ellen fordulhasson, bár Londonban és Párizsban a háborút fékevesztett gyűlöletükben éppen az ő személye ellen irányuló kereszteshadjáratnak minősítették, még mindig oly fölényes önuralom birtokában volt, hogy 1939. október 6-án mondott beszédében Európa megbékéltetésére új tervet tudott a világ közvéleménye elé tárni. A terv szószerinti szövege a következő:

„Az én megítélésem szerint az a legfontosabb, jelentőségben minden mást messze felülmúló feladat, hogy az európai biztonság szükségességét valló meggyőződésen túlmenőleg hozzuk létre magát a biztonságérzetet is.

1.

Ehhez feltétlenül szükséges, hogy az európai államok külpolitikai céljai teljes világosságban álljanak előttünk. Amennyiben Németországról van szó, a birodalmi kormány kész arra, hogy külpolitikai céljai tekintetében minden részletre kiterjedő teljes világosságot teremtsen. E nyilatkozattal egyidejűleg jónak látja kiemelni, hogy a versailles-i szerződést a maga részéről többé már fenn nem állónak tekinti, illetőleg hogy a német birodalmi kormány és vele együtt az egész német nép semmi okot sem lát arra, hogy a Birodalmat megillető és neki kijáró gyarmatbirtokokra, tehát elsősorban a német gyarmatok visszaadására vonatkozó követeléseken kívül további revíziós igényekkel lépjen fel.

A gyarmatokra irányuló követelés alapjául nemcsak a német gyarmatokra vonatkozó történeti jogigény szolgál, hanem mindenekelőtt a gyarmatbirtokokra mint a föld nyersanyagforrásaira vonatkozó elemi jogigény. E követelés nem ultimátum-jellegű és nem olyan követelés, mely erőszakra támaszkodik, hanem a politikai igazságosság és a józanul megítélt általános gazdasági helyzet követelménye.

2.

Az a kívánság, mely a kereskedelmi forgalom fokozása útján a nemzetközi gazdasági élet valóságos felvirágzását kívánja elérni, feltételezi a belső gazdasági életnek, illetőleg a termelésnek az egyes államokon belül való rendbehozatalát is. A termelt javak kicserélésének megkönnyítésére azonban szükség van a piacok újjárendezésére és a fizetési eszközök végleges szabályozására, hogy ily módon lassankint lehetővé váljék a szabad kereskedelem akadályainak kiküszöbölése.

3.

Az európai és az európánkívüli gazdasági élet igazi felvirágzásának legfontosabb feltétele azonban a feltétlenül garantált békének és az egyes népek biztonságérzetének megteremtése. E biztonság nem csupán az európai status quo végleges szankcionálása, hanem mindenekelőtt a fegyverkezések ésszerű és gazdaságilag is elviselhető mértékre való korlátozása által válik lehetővé. Hogy a nélkülözhetetlen biztonságérzet megteremthető legyen, szükség van annak megállapítására, hogy bizonyos modern fegyverek, melyek hatékonyságuknál fogva alkalmasak arra, hogy az egyes népek szívéig hatoljanak és így azokban állandóan a biztonság hiányának érzetét keltsék, alkalmazhatók-e, és ha igen, mily mértékben. A birodalmi gyűlésen mondott korábbi beszédeimben erre nézve már terjesztettem elő javaslatokat, akkoriban azonban — nyilván azért, mert tőlem származtak — elutasítás lett a sorsuk.

Én azonban mégis csak azt hiszem, hogy Európában nemzeti biztonságérzetről csak akkor lehet szó, ha e területen a megengedett és megnemengedett fegyverek alkalmazásának fogalma világos körülírásokkal minden részletre kiterjedő szabályozást nyer.

Amint egykor a genfi megállapodás legalább a civilizált államoknál elérte a sebesültek megölésének, a foglyok bántalmazásának, a háborúban részt nem vevők ellen irányuló harci tevékenységnek stb. megtiltását, és amint idők folyamán sikerült is e tilalom általános tiszteletbentartását kivívni, úgy sikerülni kell a légihaderő, a gáz stb., a búvárhajók alkalmazására, de a dugárú fogalmának meghatározására is olyan szabályozást találni, hogy a háború veszítse el a nők, gyermekek és általában a háborúban részt nem vevők ellen irányuló kegyetlen harc jellegét. Bizonyos eljárások mellőzése magától is a feleslegessé vált fegyverek kiküszöbölésére fog vezetni.



Már a lengyel háborúban is azon fáradoztam, hogy a légihaderő alkalmazása csak az úgynevezett katonailag fontos célok leküzdésére szorítkozzék, illetőleg hogy felhasználására csak akkor kerüljön sor, ha valahol aktív ellenállást tanúsítanak. Lehetségesnek kell azonban lennie, hogy a Vöröskereszt intézményének felhasználásával a kérdés alapvető, általános érvényű nemzetközi szabályozása megtörténjék. Csak ezeknek a feltételeknek megvalósítása esetén költözhetik be különösen a mi sűrűn lakott kontinensünkre a béke, mely azután a bizalmatlanságtól és aggódástól megszabadítva a gazdasági élet valóságos virágzásának feltételeit is biztosíthatja. Úgy gondolom, hogy egyetlen felelős európai államférfiú sincsen, aki szíve legmélyén népe boldogulását ne kívánná. E kívánság megvalósulása azonban csak földrészünk nemzeteinek egyetemes együttműködése keretében gondolható el. Tehát minden egyes, valóban saját népének jövőjéért küzdő férfiúnak csak ennek az együttműködésnek biztosítása lehet a célja.

E nagy cél elérése érdekében kontinensünk nagy nemzeteinek egyszer mégis csak össze kell ülniük, hogy egy átfogó rendezés keretében kidolgozzák, elfogadják és biztosítékokkal lássák el azokat az alapszabályokat, melyek mindegyiküknek megadják a biztonság, nyugalom és ezzel a béke érzetét.

Lehetetlen, hogy ez az értekezlet a legalaposabb előkészület, azaz az egyes részletek tisztázása és mindenekelőtt megfelelő előkészítő munka nélkül üljön össze. Éppoly lehetetlen azonban az is, hogy ez az értekezlet, mely arra lesz hivatva, hogy éppen a mi földrészünk sorsát évszázadokra meghatározza, ágyúdörgés közben, vagy akár csak mozgósított hadseregek nyomása alatt végezze munkáját. Ha pedig e problémát előbb vagy utóbb mégis csak meg kell oldani, az lenne a legésszerűbb, ha a megoldásra nem akkor szánnánk el magunkat, mikor már az emberek milliói véreztek el céltalanul, és milliárdokat érő értékek pusztultak el.

A nyugaton jelenleg uralkodó állapot fenntartása elképzelhetetlen. Csakhamar az lesz a helyzet, hogy minden nap fokozottabb mértékben követel áldozatokat. Egyszer talán Franciaország elkezdi Saarbrücken ágyúzását és rombadöntését. A német tüzérség a maga részéről bosszúból Mülhausent fogja elpusztítani. Franciaország viszont, ismét bosszúból, Karlsruhét veszi ágyútűz alá, Németország pedig Strassburgot. Erre a francia tüzérség Freiburgot veszi célba, a német viszont Kolmart vagy Schlettstadtot. Majd messzebb hordó ágyukat fognak felállítani, és mindkét részről mind messzebb fekvő kerületeket fognak elpusztítani, végül pedig, amit az ágyúk már nem érnek el, azt a repülők fogják megsemmisíteni. Ezt bizonyos nemzetközi újságíró-körök nagyon érdekesnek fogják találni, a repülőgép-, fegyver-, lőszergyárosok stb. pedig nagyon jövedelmezőnek. Az áldozatok számára azonban borzalmas lesz. E pusztító harc nem fog csak a szárazföldre korlátozódni. Manapság nincsenek többé már szigetek.

Az európai népek vagyona szétrobbanó gránátok alakjában fog megsemmisülni, a népek színe-java a csatatereken fog elvérezni. Egy napon azután mégis csak lesz határ Németország és Franciaország között, csakhogy a virágzó városok helyét romhalmazok és végtelen temetők fogják elfoglalni.”

E terv sorsa ugyanaz lett, mint mindazon felhívásoké, melyekben Hitler Adolf a józan ész nevében és az igazi európai építőmunka érdekében a világhoz fordult. Az ellenfelek nem részesítették figyelemben. A válasz ez alkalommal is elmaradt. Kezdettől fogva elfoglalt álláspontjuk mellett hajlíthatatlanul kitartottak.

Ha e történeti tények hosszú során végigtekintünk, vajon van-e még szükség bővebb magyarázatokra, hogy miért cselekedtek eképpen. Megalkották a versailles-i békét, és amikor bekövetkezett a veszély, hogy e tákolmány darabokra hullik szét, a háborút választották, hogy egy még keményebb Versaillest-t hívjanak létre. Mindazok a szemrehányások, melyekkel Hitler Adolfot és Németországot elhalmozták, egyedül és kizárólag őrájuk hullanak vissza és éppen az ő eljárásukat illetik. Ők a békeszegők, ők törnek más népek erőszakos elnyomására, ők akarják Európát nyomorba és pusztulásba dönteni. Ha nem így volna ez, a feléjük nyújtott békejobbot már régen megragadták volna, vagy legalább az utolsó pillanatban elfogadták volna, hogy Európa újjárendezésében közreműködjenek és ezzel a népeket a „vér, könny és gyötrelmek” áradatától megkíméljék.  A világtörténelem a világ ítélőszéke. Mint az egészen nagy döntések alkalmával mindig, most is igazságos ítéletet fog hozni.

Churchill pusztító tervei

Gáztámadás

 

 

1944-ben mérges gázzal árasztotta volna el Tokiót, és más japán nagyvárosokat derül ki a nemrég közzétett, korábban szigorúan titkos dokumentumokból.

A nemrég közzétett dokumentumok között fedezték fel azt különleges, a kormányzat egyik akadémikusa által jegyzett dokumentumot, amely a támadás „Tokió ellen gázbombákkal” címet kapta. A kétoldalas emlékeztetőt jegyző D. Brunt professzor szerint megfontolandó, hogy milyen hatással járna egy ilyen támadás. Az elemzés igencsak pontos, hiszen az a katonai hírszerzés legaktuálisabb légifotói és információi alapján készült el.

A professzor a rövidke írásban felvetette, hogy milyen előnyei illetve hátrányai vannak, ha télen, vagy ha nyáron támadnak, és azt is, hogy milyen gáznak milyen hatása lehet, illetve miként lehet a legtöbb halálos áldozatot elérni. Az 1944. május 8-i feljegyzésben arra az eredményre jutott, hogy lehetőleg nyáron kell támadni, amikor nem áll fenn az eső lehetősége.

 

 

Szerinte a gáztámadást gyújtóbombákkal kell kombinálni, mert Tokióban a kormányzati és lakóépületek zöme fából épült. Emellett az elemzés kitér arra is, hogy mivel a város közepén sok zegzugos utca van, ezért lehetőség szerint több kisebb bombát kell használni. Sok múlik az ütemezésen is: a gyújtóbombás támadást lehetőleg akkor kell elindítani, amikor az emberek a gáztámadás miatt a házaikba menekültek. Ekkor ugyanis jóval több embert lehet megölni áll a memóban.

Erre a támadásra végül nem került sor: alig egy évvel később azonban az amerikaiak atombombával "küszöbölték ki" az ilyen hagyományos és bonyolult támadások "hátrányait".

 

 


Mérgező varrótűk

 

 

Bombák helyett mérgezett varrótűkkel szórta volna meg a hitleri német hadsereg katonáit a brit királyi légierő, ha a londoni háborús kabinet áldását adta volna a már részleteiben kidolgozott tervre. A brit nemzeti levéltár által most nyilvánosságra hozott korabeli feljegyzések egészen bizarr elképzelésre vallanak.

 

A Wiltshire grófságbeli Porton Downban működő titkos kutató laboratórium tudósai kisebb dárdaszerű fegyver terveit vázolták fel. A papírfarkú, varrótűhegyű dárdák millióit a mai fürtös bombákhoz hasonló szerkezet szórta volna szét az ellenséges területek felett. A fegyverben, a tű mögött kis méregtartály lett volna, lépfene spórákkal vagy a még gyorsabb hatás kedvéért mustárgázzal töltve. A tudósok azzal számoltak, hogy mustárgáz esetén fél órán belül bekövetkezik a halál, amelyet az eltalált áldozat szörnyű szenvedései előznének meg.

Az angolok megosztották a terveket az amerikai és kanadai szövetségesekkel. A tengerentúlon egészen a kísérleti szakaszig jutott a fejlesztés: katonai uniformishoz hasonló szövetbe burkolt birkákon és kecskéken próbálták ki a mérgezett dárdákat. Bonyodalmat csak a tű előállítása okozott: a brit laboratórium a Singer varrógépgyár bristoli üzemét kereste meg a tervvel, de a titoktartás kötelme miatt azt nem árulhatták el, hogy mire kell a specifikációban leírt furcsa tűféleség.

A most nyilvánosságra hozott aktákban szerepel egy levélváltás a nyugat-angliai Singer-gyár és a Porton Down-i kutatóközpont között. A bristoli üzemből küldött, 1941 karácsonyán kelt válaszlevélben az áll, hogy a gyár szakértői nem teljesen értik az átadott gyártási előírásokat, amelyekből csak annyit tudnak kihámozni, hogy kért tűk "nem varrógépekhez kellenének". A terveket jóllehet egészen 1945-ig finomították őket végül jegelték, mivel a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a mérgezett légi dárdák valószínűleg nem okoznának jelentősebb pusztítást az ellenség soraiban.

Egy elhallgatott népirtás a második világháború után

Ez a történet egy soha el nem számoltatott zsidó tömeggyilkosról szól, egy szadista bűnözőről, aki a sztálinizmus alatt Lengyelországban követte el rémtetteit. Áldozatai főként német asszonyok és gyermekek voltak.

”Ami a németeknek öt év alatt nem sikerült Auschwitzban, azt én öt hónap alatt véghezvittem Schwientochlowitzban”

 

– jelentette ki a háború után Shlomo Morel, a németek megsemmisítésére életre hívott lengyelországi haláltábor parancsnoka.


Némettelenítés

Közvetlenül a II. világháború után Lengyelországban 277 börtönben és 1255 kommunista koncentrációs táborban több mint 200 ezer német származású polgári személyt gyűjtöttek össze.

Sztálin írásos parancsára a haláltáborok vezetőit szándékosan bosszúszomjas zsidók közül válogatták, akik éheztetéssel, kínzásokkal és szadista kegyetlenséggel közel 100 ezer német származású civilnek, többségében nőknek és gyerekeknek az életét oltották ki. A háborút Moszkvában átvészelt, és a szovjet fővárosból hazaküldött lengyelországi születésű zsidó kommunisták Varsóban is nekiláttak a parancs végrehajtásának.

Sztálin marsall, a Szovjetunió kommunista pártjának főtitkára és a Vörös Hadsereg főparancsnoka 1945 novemberében a Közép- és Kelet- Európát megszálló szovjet csapatok egyik első és legfontosabb feladatának azt jelölte meg, hogy népnevelési célból gyűjtsék össze és deportálják Németországba a megszállt területeken élő német származású polgári lakosságot. Haladéktalanul felállították az Állambiztonsági Hivatalt (Office of State Security) aminek az élére - Sztálin külön utasítására - a zsidó származású Jacob Bermant nevezték ki. Berman a hivatalhoz tartozó alosztályok, börtönök és koncentrációs táborok élére kivétel nélkül zsidókat állított, így a szovjetek biztosak lehettek abban, hogy megvan bennük a feladat végrehajtásához szükséges bosszúállási vágy.



A szovjetek által megkövetelt bosszúhadjárat azonnal beindult: a Jacob Berman vezette ÁBH emberei a Lambinowice (német neve Lambsdorf) melletti átnevelő táborból fiatal német nőket és lányokat mezítláb hajtottak ki a városka határában levő szántóföldre, ahol korábban több mint 500, a háború alatt kivégzett lengyelt temettek el. A nőket arra kényszerítették, hogy a mész nélkül sebtében elhantolt holttesteket kiássák, meztelenül melléjük feküdjenek, csókolgassák, és simogassák a már régen oszlásnak indult hullákat. A táborba visszahurcolt lányok és asszonyok közül rengetegen meghaltak a pár nap múlva kitört tífuszjárványban.

Jacob Berman, a Swietochlowice nevű felső-sziléziai kisváros (német neve Schwientochlowitz) mellett létrehozott kommunista koncentrációs tábor parancsnokának Shlomo Morelt, egy 26 éves zsidó partizánt nevezett ki, akinek szülei és rokonai állítólag Auschwitzban pusztultak el.

A swietochlowice-i táborba az első, német származású polgári személyekkel teli vasúti vagonok érkezése után este 10 óra körül Solomon Morel besétált az egyik barakkba és pálcájával a csizmás lábát verve közölte a rabokkal: "Engem Morelnek hívnak és zsidó vagyok. Az egész családomat kiirtottátok Auschwitzban. Ott megesküdtem, ha élve kikerülök, mindent visszaadok nektek: a mai naptól kezdődően megfizettek azért, amit csináltatok".

A lambsdorfi történet és a fenti idézet egy zsidó származású amerikai történész professzor több európai országban végzett hétévi kutatómunkájával és kétszáz túlélő szóban és írásban tett vallomásának felhasználásával készült könyvéből való. A már elhunyt John Sack sok nehézség után 1993-ban tudta megjelentetni a Szemet szemért: elhallgatott történetek a zsidók által a németek ellen 1945-ben elkövetett bosszúhadjáratról című könyvét.

A könyv Wrath of Solomon (Solomon bosszúja) nevű fejezete hosszan részletezi a túlélők visszaemlékezéseit Shlomo Morel kegyetlenkedéseire:

"Az őrök kisméretű kutyaházakba kényszerítettek a nőket és a gyerekeket és megparancsolták nekik, hogy ugassanak, és aki nem ugatott elég hangosan, vagy engedély nélkül abbahagyta, azt ott helyben eszméletlenre vagy agyonverték. Megparancsolták az embereknek, hogy a földön hason fekvő társaiknak a gerincére ugorjanak, az egymás elleni bokszmeccseken addig kellett két németnek egymás véres orrát verni, amíg az őrök megunták, és az is előfordult, hogy a sok ütéstől az egyik fogolynak kiesett az üvegszeme. Rendszeresen a többi női fogoly szeme láttára tucatjával erőszakolták meg a német nőket, a zsidó őrök előtte hosszú sorba állva vártak a sorukra. Egy 14 éves fiúnak a szőke haját benzinnel leöntötték és meggyújtották, a fiú életben maradt, de megőrült a fájdalomtól, és utána az egész életét egy zárt intézetben élte le. Az őrök arra idomították a kutyákat, hogy a kikötözött öregembereknek és kisfiúknak rohanva széttépjék a nemi szervüket."

Ezeken az eseményeken Shlomo Morel személyesen vett részt, és vezette a tábor foglyainak kínzását. Az irányítása alatt állt koncentrációs tábor lakóinak több mint 80 százaléka nem élte túl a szadista embertelenségeket.

A II. világháború után a zsidó nép kárpótlásáról folyó, és soha véget nem érő tárgyalások során a nyugatnémet kormány készíttetett egy felmérést az 1945. májusi kapituláció után a német polgári lakosság ellen elkövetett atrocitásokról. A kormány elé terjesztett, és sokáig titokban tartott dokumentum szerint a német nép kollektív megbüntetése nevében a szovjet megszállás alá került országokban 200-250 ezer német származású polgári személyt hurcoltak koncentrációs táborokba, ahol mintegy 70-80 ezer ártatlan polgári lakos pusztult el.

Európában az 1940-es évek közepétől zajlott le az emberiség történelmének legnagyobb etnikai tisztogatása: Lengyelországból, Csehszlovákiából, Romániából és Jugoszlávia területéről tizenhat millió német származású polgári lakost telepítettek ki (a forrás nem említi Magyarországot). Lengyelországból főleg a sziléziai területekről ötmillió embernek kellett távozni úgy, hogy a fejenként egy bőrönd bepakolására sok helyen még öt percet sem hagytak.

 


De ki is volt Morel valójában?


Különféle izraeli és történelemhamisító zsidó portálokon elérhetőek Shlomo Morel életrajzának szívbemarkoló történetei, melyek gyakran egymásnak is ellentmondva állítják, hogy megjárta Auschwitzot, illetve, hogy családjának mintegy 30 tagja vesztette ott életét.

Valójában Morel családjából senki sem járt Auschwitzban, az tény ugyan, hogy szüleit és egy testvérét meggyilkolták 42 karácsonyán, de ez az eset sem egy lágerben történt, és az elkövetők kilétét illetően is csak különféle találgatások láttak eddig napvilágot. Ami viszont tény, hogy Morel és fivére Izaak egy szervezett bűnbanda fejei voltak, mely betöréseket és rablásokat követett el. Ez a banda szintén 1942-ben bukott le, Morel, hogy elkerülje a börtönt saját testvérére vallott, majd feltehetően, hogy kivonja magát a további nyomozás alól, elszökött, és csatlakozott a Parczew környékén tevékenykedő kommunista partizánokhoz.

Feltehetően az erőszakos bűnözői múltja, és az egyébként a kényszer szülte partizánkodás miatt lett ő a kiválasztott a szadista táborparancsnoki posztra.

Morel a vérengzés hónapjai útén, mint, aki jól végezte dolgát, hátradőlt karosszékében, és évtizedekig élvezte a kommunista nyugdíjasok szokásos életét. Mígnem a 90-es években, miután a szörnyűségeket nem leplezte tovább a kommunisták hatalma, azok kezdtek egymás után a felszínre emelkedni, 1992-ben, a még élő szemtanúk vallomásait követően Lengyelországban egyre több kérdés merült fel a történtekkel kapcsolatban. Így Morelnek ismét menekülnie kellett. De ő is, mint minden rutinos patkány ismerte a legrövidebb utat a túlélés felé, így amint szorult a hurok Izraelbe menekült.

Lengyel forrásokból származó értesülések alapján annyit lehetet tudni róla, hogy Tel-Avivban élt, állítólag megváltoztatta a nevét, de nem folyamodott izraeli állampolgárságért. A többéves kiadatási eljárások alatt világossá vált az is, hogy a helyi hatóságok ismerték hollétét és személyazonosságát.

 

A nyomozásba időközben az Interpol is bekapcsolódott. A lengyelek röviddel Morel szökése után megindították az első kiadatási eljárást. A megismert tények alapján a hatóságok emberiesség elleni bűncselekmények miatt felelősségre is vonták volna. Hiába volt azonban minden igyekezet, tíz év alatt a zsidó állam két ízben is megakadályozta, hogy a tömeggyilkos elnyerje méltó büntetését. Először 1999-ben, majd 2004. decemberben utasították vissza a lengyel kérést

 

.

Néhány évvel ezelőtt elsősorban arról folyt a vita, hogy a népirtás fogalma milyen módon és a konkrét esetben milyen érvénnyel alkalmazható az ügyben. Akkor a vita eldőlni látszott. Bár Barbara Makosa-Stepkowska, a varsói igazságügyi minisztérium szóvivője akkor úgy vélte, az izraelieknek mindenképpen ki kellene adniuk Morelt, azt is hozzátette, ha ellenkező döntés születik, a táborparancsnokot csak a zsidó állam határain kívül lehetne letartóztatni és felelősségre vonni. Egyes vélemények szerint a zsidó állam a holokauszttúlélőket megillető védelem miatt nem adja ki Morelt.

Időközben azonban meghamisított önéletrajzáról is kezdet leperegni a vakolat, és kiderült, hogy a táborparancsnok mégsem auschwitzi túlélő, sőt a második világháború idején Lublinban bujkált, és köztörvényes bűncselekményeket hajtott végre. Folyamatosan gyűltek az anyagok, új szemtanúk jelentkeztek, és a lengyelek ismét Morel kiadatásáért folyamodtak. Bár ismét elutasították őket, az ügy óriási nemzetközi felháborodást keltett. Sokan úgy tartják, az ügy egyfajta precedens, hiszen ha valamilyen formában bíróság elé állítanák az aggastyán gyilkost, talán más kelet-európai kommunista tömeggyilkosok is elnyernék méltó büntetésüket. Elvégre ez az utolsó esély a köztünk élő háborús bűnösök és békebeli hóhérok felkutatására, az igazság kiderítésére.

Eva Kok, a katowicei ügyészség vezetője újabb tanúvallomásokat és bizonyítékokat csatolt a meglévő Shlomo Morel kiadatását követelő iratokhoz. Most már az 1600 rendbeli gyilkosság mellett a nemzetközileg elfogadott, Izrael által is aláírt törvények értelmében elévülhetetlen "emberiség elleni bűntettekkel" is kiegészítette a kiadatási kérelmét, amit a lengyel külügyminisztérium diplomáciai úton ismét eljuttatott Izraelbe. Az izraeli hatóságok és az izraeli igazságügyi minisztérium még 2005 júliusában is elutasította a tömeggyilkos Morel kiadatását követelő sorozatos lengyel kérelmeket, mialatt a zsidó lobbi képviselői 90-100 éves német, magyar, olasz és ukrán aggastyánokra vadásztak, majd citálták őket bíróság elé, hogy a zsidók holokausztjával kapcsolatos médiafigyelmet továbbra is szinten tartsák.

A zsidó tömeggyilkos Morel ágyban, párnák között bekövetkezett haláláig kiváló anyagi körülmények között élt Tel Avivban, a Simon Wiesenthal Center fejvadászai és Efraim Zuroff soha nem keresték, a nyugdíját a zsidó államtól kapta és az izraeli titkosszolgálat 24 órás védelme alatt állt. Lelke sok ezer ember átkától kísérve 2007. február 17-én szállt le a pokolba. Tel Avivban még halálának évében utcát neveztek el a lengyelországi születésű mészárosról.

Sorozatgyilkosok 5.

Joachim Kroll
(a duisburgi emberevö)

 

Joachim Kroll 1933-ban született az akkori Hindenburgban (mai Zabrze). Későbbi gyilkosságai miatt a Ruhr-vidéki kannibál és a duisburgi emberevő neveken híresült el. Egy bányász gyermeke volt, aki a második világháború után hadifogságba esett. Gyengécske fiú volt, az iskolában nem teljesített jól, csak három osztályt végzett el. A pszichiátriai vizsgálatok tanúsága szerint az IQ-ja csak 76 volt.

 

 

A tizenöt áldozat

 

1955-ben követte el első gyilkosságát, miután az anyja meghalt. A tizenkilenc éves Irmgard Strehlt ölte meg; megerőszakolta, majd halálra szurkálta. A lány kibelezett holttestét egy pajtában találták meg. Következő áldozata a huszonnégy éves Klara Frieda Tesmer volt 1959-ben. A gyilkosságért egy másik férfit tartóztattak le helyette, aki a börtönben felakasztotta magát. Ugyanebben az évben erőszakolta, majd fojtotta meg a tizenhat éves Manuela Knodtot is, akinek darabokat vágott ki a combjából és a fenekéből.
1962-ben elrabolta a tizenkét éves Barbara Brudert, akinek a holtteste sosem került elő. Ugyanebben az évben ölte meg a tizenhárom éves Petra Giesét és a tizenkét éves Monika Tafelt is, a gyilkosságért egy-egy másik, ártatlan férfit ítéltek el. Petrát megerőszakolta, Monika testéből pedig darabokat metszett ki. 1965-ben egy párt támadott meg kocsijukban; ekkor szedte egyetlen férfi áldozatát, a nő megmenekült.
1966-ban Ursula Rohlingot fojtotta meg. A nő párját, Adolf Schickelt gyanúsították meg a gyilkossággal, aki emiatt öngyilkos lett. Ugyanebben az évben megerőszakolta az ötéves Ilona Harkét, majd belefojtotta egy vizesárokba.
1969-ben egy hatvanegy éves nőt,
1970-ben egy tizenhárom,
1976-ban pedig egy tízéves kislányt erőszakolt, majd fojtott meg.

 

 

Elfogása

 

Utolsó áldozata a négyéves Marion Ketter volt 1976-ban. Épp a kislány húsát sütötte, amikor a rendőrség rátalált. A test többi részét a hűtőben, illetve a lefolyócsőben találták meg. Krollt azonnal letartóztatták, aki mind a tizenöt gyilkosságát beismerte. Elmondta, hogy gyakran vágott le egy darab húst áldozataiból, megsütötte és megette, hogy spóroljon az élelmiszeren. 1982-ben kilencszeres életfogytiglanira ítélték. 1991-ben halt meg szívrohamban a Rheinbachi Börtönben.

 

 

 

 

Raymond Martinez Fernandez – „Szörny”
Martha Jule Seabrook Beck – „Emberevő óriásnő”


Raymond Martinez Fernandez 1914. decemberében
látta meg a napvilágot a napsütötte Hawaiin. Spanyol szülők révén, a 1930-as években haza, azaz spanyol földre költözött, ahol azonnal el is vett egy ottani asszonyt. Itt még - már amennyire nevezhetjük így - rendes életét élt. Franco (Francisco Paulino Hermenegildo Teódulo Franco y Bahamonde Salgado Pardo (spanyol katonatiszt, Spanyolország diktátora)) oldalán harcolt a Spanyol polgárháborúban, melyet háborús hősként fejezett be. Később a Brit t
itkosszolgálatnak dolgozott, egész kiváló eredményekkel és sikerekkel a gibraltári kikötőben. 1945-re felhagyott ezzel a „hivatással”, s egy olajszállító hajó fedélzetén vállalt munkát, így sikerült átkelnie a tengeren, és eljutnia Amerikába.


Azonban, a hajóút kevéssé mondható sikeresnek - főleg olyan szempontból nézve, ha ez a kis tragédia okozta a radikális változásokat Raymond agyában – ugyanis az út során a fejére csapódott egy hombárfedél, ami, a méretét tekintve nem kis fejfájást okozhatott. Így hát szerencsétlen Raymondunk csak Curacaóban tért magához egy kórházban. Mire felnyitotta szemeit, sajnos személyisége és természete teljes változásokon ment keresztül: nyughatatlan, ravasz szélhámos lett belőle, s teljes meggyőződéssel állította, hogy neki természet feletti hatalma van a nők fölött, amit egy hirtelen elhatározásból fakadóan be is készült bizonyítani.


Hirdetéseket kezdett feladni magazinoknál, társkereső szolgálatoknál azzal a céllal, hogy majd a hiszékeny és naiv jelentkezőket szépen csendesen kifosztja. Csak, hogy bebizonyítsa, milyen komolyan is gondolta ezt a mondhatni elég sajátos maszek vállalkozást, 1947-re száznál is több becsapott áldozat volt a számláján.

Aztán, alighogy visszatért egy spanyolországi kiruccanásról – mely során a jelenlegi átejtett hölgy furcsa mód, a „véletlen” folytán elhalálozott – Raymond úgy döntött, utána jár személyesen is egy rejtélyes és izgalmas levélnek, és személyes látogatást tesz annál a floridai asszonynál, aki küldte.

Ki más lehetett a titokzatos hölgy, mint Martha Beck. Szerencsétlen Martha nevét egyik barátja adta fel a társkeresőnél, mondhatni egyszerűen csak viccből. A több mint százhúsz kilós, és nemileg erősen felfokozott Martha gyakran volt a viccelődök céltáblája. Persze ne felejtsük el azt a „kisebb” tényt sem, hogy tizenhárom éves korában a saját bátyja megerőszakolta, sőt, addig folytatta a vérfertőző viszonyt, míg Martha el nem kezdett panaszkodni az anyjának. Ám Martha számára érthetetlen okból őt hibáztatták az aljas ügy miatt, és kolostori életmódra kényszerítve a tizenhárom éves lányt, megfosztották a normális kapcsolatteremtés lehetőségeitől, mellyel még inkább sikerült elérni, hogy ennek a lánynak semmi esetre se sikerüljön a szocializáció. Később aztán Kaliforniát vette céljául, ahol ápolónőként kezdte meg karrierjét egy katonai kórházban, ami a nimfomániás, túlzott szexuális vágyai miatt elég gyorsan derékba tört s botrányba fulladt. Kénytelen volt tehát visszatérni Florida vidékére, pontosabban Pensacolába, ahol is gondnok lett egy testi fogyatékos gyerekeket kezelő intézetben. Ott találkozott Fernandezzel, aki az üzleti álnevén, azaz Charles Martinként mutatkozott be neki.

Hamar kezdetét vette tehát a kettőjük forró szerelmi kapcsolata. Martha Fernandezben végre társra talált a perverzitásban, aki életében először kielégítette minden lehető szexuális vágyát. Nem is kellett sok a lelkileg elkorcsosult nőnek, hogy szívből kövesse a férfit akár még a kivégző osztag elé is. Az asszony otthagyta az állását – többek között a két gyermekét, melyből egy törvénytelen volt, a másik pedig egy igen csak félresikerült házasság eredménye. Mikor később Fernandez felfedte előtte üzleti fondorlatait, Martha készségesen a cinkosává vált, s a nővérének adta ki magát. Persze, túl szép lett volt, hogy igaz legyen, ugyanis Martha túlságosan szerelmes volt a férfiba, hogy csak úgy szabad utat adjon neki a nőknél. A férfi udvarolhatott, nősülhetett, de a nászéjszakát Martha már nem engedélyezte. Ekkora a féltékenység annyira gúzsba kötötte a „romantikus szoknyavadászt” – hogy az eddig szépen felépített stratégiák összeomlottak. Az első közös próbálkozásuk azzal végződött, hogy a kiszemelt kliens visszakövetelte a kocsiját, az ötszáz dollárját, s nem ment bele abba sem, hogy átírassák a biztosítási kötvényeit.
Ezt követően a szerelmes pár Illinois állam Cook területére költözött, ahol Fernandez feleségül vette Myrtle Youngot 1948. augusztusában. Természetesen ez a kísérlet is kudarcba fulladt, mivel Martha nem volt hajlandó beleegyezni, hogy párja együtt aludjon újdonsült feleségével. Myrtle kapott egy kisebb adag altatót – melytől talán még egy amerikai foci csapat jól kifejlett játékosai is örökre álomra hunyták volna szemeiket – majd készségesen felhelyezték az arkansasi Little Rockba tartó buszra. Azonban szegény Myrtle Young sajnos halottan futott be a buszpályaudvarra, így nem láthatta már meg az arkansasi tájat, ellenben a pár vagyona négyezer dollárral és egy autóval bővült.

A new york-i Albanyban, az év decemberében Fernandez annyira elbűvölt egy naiv özvegyet, a hatvan esztendős Janet Fayt, hogy az ráíratta minden vagyonát, a hatezer dolláros biztosítási kötvényével egyetemben. Ezzel is bebizonyosodott, hogy a jó öreg Fernandez tud még egyet s mást. A pár ezt követően – csak, hogy szívből meghálálják Fay eme jócselekedetét – kicsit fojtogatták, majd az egyszerűbb megoldást választva agyonverték egy baltával. A következő évben Fernandez és Beck a michigani Grand Rapidsban igyekezett megkopasztani egy huszonnyolc esztendős özvegyet, Delpihne Downing-ot. Persze Martha ismét feldühödött, mikor tudomására jutott, hogy Fernandez többször is lefeküdt ifjú hitvesével. Ám Delphine egyszer meglátta férjét a toupet-ja nélkül, és ráijesztett, hogy elhagyja. Fernandez akkor úgy döntött, elteszi láb alól Delphine-t és annak lányát, Rainelle-t. Mind a két holttestet a pince padlójába cementezték, s a kíváncsiskodó szomszédoknak azt mondták, Delphine nyaralni ment a kislányával.

A rokonok azonban hamar gyanút fogtak, és már hívták is a rendőrséget. Azok, mialatt Fernandez és Beck moziban voltak, átkutatták a házat, rábukkantak a két nyaralóra, és letartóztatták a két hazaérkező gyanúsítottat. Ezt követően furcsa huzavona alakult ki a két állam között. Michiganben nem volt halálbüntetés, New York-ban azonban igen. Fény derült Janet Fay meggyilkolására is, és New York követelte, szállítsák át a bűnös párt, hogy a tárgyalás lefolyhasson. Az elvetemült páros gaztettei heves közfelháborodást kelltettek, részben ennek lehetett tulajdonítani, hogy New York kapta meg az ügyet.

Fernandezt és Becket három gyilkossággal, és „mindössze” 17 továbbival – többek között Myrtle Young-ot is beleértve – esettel gyanúsították.

A tárgyalás 1949. júliusában megkezdődött, és negyvennégy hosszú és kimerítő napon át tartott. Az ülések sajtóvisszhangja példátlanul gyűlölködő és indulatos volt, a pár botrányos perverz szexuális életének minden intim részlete szenzációként került az utcára, s bolygatta fel az egész társadalmat. Hatalmas tömegek sorakoztak a tárgyalóterem előtt, hogy megpillanthassák a „szörny”-et és az „emberevő óriásnő”-t.

Az ítélet persze nem volt kétséges. Raymond Fernandezt, és Martha Becket bűnösnek találta a bíróság előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésben és augusztus 29-én halálra ítélték őket. Az is természetesnek hat, hogy a felmentésre irányuló kérelmüket elutasították, és 1951. március 8.-án villamosszékbe ültették őket a méltán híres Sing-Sing börtönben.

A kivégzés előtt 1-2 órával Fernandez levelet küldött párjának, mi szerint szereti, mire az hangosan kijelentette:
„Most, hogy tudom, Raymond szeret, örömmel teli szívvel megyek a halálba."

De hát, egyáltalán nem volt boldogító halála. Rúgott még egyet az élet, isten elsütötte utolsó tréfáját az asszonyon. Az újságok ujjongva élcelődtek, harsongva kacagott a világ, hogy Martha Beck terebélyes idomait milyen kínkeserves erőfeszítések árán sikerült csak az irgalom székébe passzírozni, s, hogy milyen hosszasan vonaglott, mire az áramütések végre lebirkózták puhány testét.

A „Magányos Szívű Gyilkosok” felé irányuló nyilvános utálat máig fent maradt, az emberek csak legyintettek s nevettek egyet ezen a mondhatni utolsó megpróbáltatáson, ahelyett, hogy szánakoztak volna a szenvedő áldozaton.


Idézetek

„Nem vagyok egy átlagos gyilkos.” – Raymond Fernandez

„Csak balesetek.” – amit Fernandez egy börtönőrnek mondott, miután az a bűneiről érdeklődött.

„Nem tudom, nem tudom megérteni. Nem tudom megmondani miért tettem. Én csak láttam, ahogy idegen férfiak eltesznek egy vagy két törülközőt a táskájukba, így azt gondoltam én is valami hasonlót teszek. Azonban én nem tudtam megállni.” – nyilatkozta Fernandez arról, mikor nagy mennyiségű ruhákat és egyéb dolgokat tulajdonított el egy hajón.

„Istenem Martha, mit tettél?”- Fernandez állítólagos mondata Marthahoz, miután az megölte Janet Fay-t

Sorozatgyilkosok 4.

Edward Theodore Gein
(A női szabó)

 

Edward Theodore Gein 1906 augusztus 27-én született Augusta és George Gein második fiaként La Crosse-ban, Wisconsin államban. Első szülött fiuk, Henry, hét évvel volt idősebb öccsénél. Augusta - ez a fanatikusan vallásos asszony- elhatározta, hogy fiait szigorú morális kódex szerint neveli fel. A nő naponta okította fiait a Biblia tanításaira. Állandóan azt ismételgette nekik, hogy a nők erkölcstelenek és hiábavalók. Remélte, hogy fiaiból eltűnik minden szexuális vágy, mert attól tartott hogy különben a pokolra jutnának. Augusta uralkodó típusú, kemény nő volt, aki csak a saját világképében hitt. Nem volt túlságosan megerőltető számára, hogy rákényszerítse hitét fiaira és férjére. George gyenge férfi volt és alkoholista, nem volt beleszólása a fiuk nevelésébe. Tény, hogy Augusta megvetette őt és egy hitvány teremtésnek, munkára alkalmatlannak tartotta, aki magára hagyta a gyereknevelésben is. Nemcsak a gyerekek felnevelését vette át, de õ gondoskodott a család pénzügyeiről is.

Eddie születésének évében vágott bele egy élelmiszer kereskedésbe La Crosse-ban és ez elegendő pénzt hozott ahhoz, hogy a család jól éljen. Keményen dolgozott és takarékoskodott, így a család egy sokkal termékenyebb helyre költözhetett, távol a város erkölcstelenségétől és az ott lakó bűnösöktől. 1914-ben Plainfield-be költöztek, egy farmra, ami el volt szigetelve mindenféle gonosz hatástól mely a családot megzavarhatta volna. Még a legközelebbi szomszédok is negyed mérföldre laktak. Ambár Augusta szorgalmasan próbálta fiait távol tartani a külvilágtól, nem lehetett kellőképpen eredményes, mert a fiuk iskolába jártak. Eddie közepes teljesítményt mondhatott magáénak, annak ellenére hogy kitűnően olvasott. A kalandregények és magazinok olvasása stimulálta Eddie képzeletét és adott lehetőséget, hogy elmeneküljön saját világába. Osztálytársai kerülték Eddiet, mert nőies és félénk volt. Nem voltak barátai és mikor szerezni akart magának néhányat, anyja leszidta. Annak ellenére, hogy anyja véleménye a barátkozásról elszomorította, úgy látta őt mint a jóság mintaképét és legjobb tudása szerint követte rideg utasításait.

Augusta nagyon ritkán volt megelégedve fiaival és gyakran szidalmazta őket, úgy vélte, hogy kétbalkezeseknek rendeltettek, csakúgy mint apjuk. Tinédzserkoruk alatt és felnőttkoruk elején a fiatalemberek nem kerültek kapcsolatba a külvilággal és csak egymás társaságát élvezhették. Eddie felnézett bátyjára és keményen dolgozó, erős alkatú emberként látta. Apjuk 1940-ben bekövetkezett halála után egy sor alkalmi munkát vállaltak, hogy gazdaságilag támogassák a farmot és anyjukat. Eddie próbált versenyre kelni bátyja teljesítményével, a városlakók mindkettőjüket megbízhatónak és szavahihetőnek tartották. Ezermesterként munkálkodtak a legtöbbet, de Eddie már rendszeresen vállalt gyermekcsőszködést is a szomszédoknál. Ezt igazán élvezte Eddie, mert a gyerekekkel könnyebben tudott bánni, mint a vele egykorúakkal. Szociálisan és érzelmileg többféleképpen is fogyatékos volt.

Henry sokat aggódott testvére egészségtelen anyai kötödése miatt. Különféle okok miatt nyíltan kritizálta anyjukat és ez sokkolta Eddiet, aki tisztán jónak látta az anyját és sértette hogy bátyja nem ugyanígy tesz. Lehetséges, hogy ezek az incidensek vezettek Henry 1944-es, misztikus és idő előtti halálához.

Május 16-án
Eddie és Henry egy erdőtüzet oltottak, ami veszélyesen közel került farmjukhoz. A rendőröknek tett állítása szerint mindketten más irányba próbálták leküzdeni a lángokat. Küzdelmük során egyre közeledett az éjszaka és így Eddie hamarosan szem elől tévesztette Henry-t. A lángok eloltása után Eddie hamarosan aggódni kezdett eltűnt bátyja miatt és értesítette a rendőrséget. A rendőrök csoportosan fésülték át a helyszínt és igencsak meglepődtek, mikor Eddie pontosan odavezette őket, ahol az 'eltűnt' Henry feküdt ... holtan. Aggodalmaskodtak is néhány dolog miatt, melyek Henry halálát övezték. Például, hogy Henry olyan földdarabkán feküdt amelyet nem érintett tűz, bár õ maga megégett, plusz a fején ütésnyomok látszódtak. Annak ellenére, hogy Henryt furcsa körülmények között találtak meg, a rendőrség lezárta az ügyet. Senki sem gondolta volna hogy a félénk Eddie képes lenne valakit is megölni, különösképp a bátyját. Később a megyei halottkém fulladást állapított meg a halál okaként.

Az egyetlen élő személy aki maradt Eddie-nek az anyja volt és õ volt az is akire egyedül szüksége volt. Azért így sem tarthatta meg magának túl sokáig. 1945 december 29-én Augusta meghalt a sorozatos szélütések következtében és Eddie-t alapjaiban rázta meg a halála. (Harold Schechter így ír Deviant c. könyvében "elvesztette egyetlen barátját és igaz szerelmét. Abszolút egyedűl maradt a világban.")

Gein anyja halála után is a farmon maradt és abból a sovány jövedelemből élt, amit alkalmi munkákból szedett össze. Leszedte a deszkákat az anyja által legtöbbet használt szobákról, főként a felső szinten és a nappaliban. Szentélyként tartotta fent ezeket a helyiségeket és érintetlenül hagyta az rá következő években. Berendezkedett az alsó szinten, de csak a konyhát használta és egy abból nyíló kisebb helyiséget, amit hálószobaként tartott fent. Ezekben a helyiségekben töltötte szabadidejét a halál-kultuszról szóló magazinokat és más kalandregényeket olvasva. Később egyre jobban belemerült bizarr hobbijába ... beleértve az éjszakai temetőlátogatásokat is.

 


Anyja halála után, Eddie fokozottan magányossá vált. Egyre több időt töltött ponyvaregények és anatómiai könyvek olvasásával. A szobái tömve voltak periodikákkal a Nácikról, Dél tengeri fejvadászokról és hajóroncsokról. Könyveiből Eddie megtanult koponyákat nyúzni, holttesteket kiásni a sírjaikból és az emberi test anatómiáját. Megszállottja lett ezeknek a furcsa történeteknek, gyakran beszélte el gyerekeknek őket miközben bébiszitterkedett. Eddie szerette forgatni a helyi újságot is. Kedvenc rovata a halálozási rovat volt. Az újságok halálozási rovataiból értesült helyi nők haláláról is. Mivel sohasem élvezte a másik nem társaságát, vágyát úgy elégítette ki, hogy éjszakánként sírokat látogatott meg. Ámbár, később elmondta a rendőrségen, hogy sohasem lépett szexuális kapcsolatba a kihantolt nőkkel ("rossz szaguk volt"), egy kis gyönyörhöz jutott azáltal, hogy megnyúzta őket és ruhaként hordta bőrüket. Kíváncsi volt, milyen lehet vaginával és mellekkel élni és gyakran álmodozott arról is, hogy ő valójában nő. Lenyűgözte a nők hatalma és tartása a férfiak felett.

Egész gyűjteménye volt testrészekből, beleértve levágott fejeket is. Egy alkalommal egy fiatal fiú látogatta meg a Eddie farmját. Később elmondta, hogy Gein emberi fejeket mutatott neki, amiket a hálószobájában tartott. Azt állította, hogy a zsugorított fejek a déli tengerekről származnak, fejvadász relikviák. Mikor a fiú elmesélte felfedezését másoknak, történetét a képzelete szüleményének tulajdonították. Aztán valamivel később igazolódott a fiú állítása, mikor két másik fiatalember is meglátogatta Eddie farmját. Ők szintén látták a levágott női fejeket, de azt gondolták, hogy csak furcsa Halloween kosztümök. Hírek kezdtek keringeni és hamarosan a városlakók az Eddie által feltehetőleg bírtokolt tárgyakról pletykáltak.

A történeteket egyébként senki sem vette komolyan, egészen Bernice Worden évekkel későbbi eltűnéséig. Tény az, hogy az emberek gyakran ugratták Ed Geint a zsugorított fejekkel, de Eddie csak mosolygott és utal rá, hogy ott vannak a szobájában. Nem gondolták, hogy igazat mond vagy csak nem akarták elhinni hogy igaz lehet. A kései 1940-es évek és az 1950-es évek között a wisconsini rendőrség észrevette, hogy megemelkedett az eltünt személyek száma. Volt négy eset ami különösen zavarba ejtette a rendőrséget. Az első egy 8 éves kislány volt, Georgia Weckler, aki iskolából hazafelé jövet tűnt el 1947 május 1-én. Helybéliek és rendőrök százai kutattak át egy 1 négyzetmérföldes területet Jefferson és Wisconsin megyékben, remélve hogy rátalálnak a kislányra. Sajnálatos módon, Georgiát senki sem látta és senki sem halott róla azóta sem. Nem voltak elégséges nyomok és az egyetlen bizonyíték egy autógumi lenyomat volt, melyet annak a helynek a közelében találtak, ahol a lánykát utoljára látták. Ezek a nyomok egy Ford tipusú kocsitól származtak. Az ügy megoldatlan maradt és nem hozódott fel újra egészen évekkel későbbíg, amikor Eddie Geint gyilkossággal vádolták.

La Crosse-ban egy újabb lány tűnt el hat évvel később. A 15 éves Evelyn Hartley akkoriban bébiszitterkedett. A lány apja folyamatosan próbálta hívni a házat ahol lánya dolgozott, de nem vette fel senki a telefont. Aggódva hajtott a házhoz, de senki sem nyitott ajtót. Mikor benézett az ablakon, a lánya egyik cipőjét és szemüvegét látta a földön. Megpróbált bejutni a házba, de minden ablak és ajtó zárva volt. Egyetlen kivételével, a hátsó alagsori ablakéval. Ennél az ablaknál fedezte fel a vércseppeket. Kővé dermedve lépett be a házba, bent dulakodás nyomaira bukkant. A helyszíni kutatás nem hozott eredményt. Néhány nappal később viszont a rendőrség talált az egyik autópálya mellett néhány véres ruhadarabot, amik Evelynhez tartoztak. A legrosszabbra számítottak.

1952 novemberében két ember állt meg Plainfield-ben egy italra, mielőtt továbbmentek volna szarvasra vadászni. Victor Travis és Ray Burges néhány órát töltött a bárban mielőtt távoztak. A két férfit és kocsijukat soha többé nem látták újra. Nagy keresést rendeztek, de nem találták a nyomukat. Egyszerűen eltűntek. 1954 telén, egy plainfieldi kocsmatulajdonos - név szerint Mary Hogan - különös módon tűnt el üzletéből. A rendőrség először csak piszkos játékra gondolt, aztán vérnyomokat fedeztek fel, melyek a parkolóba vezettek. A rendőrök egy üres töltény tárat is találtak a padlón. Csak spekulációk voltak arra nézve, hogy mi is történhetett Mary-vel, mivel ugyanúgy mint az előző néhány esetben, itt sem voltak testek és használható bizonyítékok. Az egyetlen kapcsolat az összes eltűnés között az volt, hogy Plainfield környékén történtek.

 

1957 november 17-én, miután felfedezték Bernice Worden fejnélküli holttestét és egyéb iszonyatos kegytárgyakat Ed Gein házában, a rendőrség fáradtságos kutatásba kezdett a farm egyéb részeiben és a környező vidéken. Hitték, hogy Eddie több gyilkosságban is részes és hogy a holttesteket saját földjén temette el. Talán Georgia Weckler, Victor Travis és Ray Burges, Evelyn hartley és Mary Hogan testét is.

Míg az ásatások folytak a farmon, Eddiet nyomozók hallgatták ki a Wautoma megyei börtönben. Gein először nem ismerte be a gyilkosságok egyikét sem. Aztán, több mint egy napi hallgatás után elkezdte mesélni szörny történetét arról, hogy miként ölte meg Mrs. Wordent és honnan szerezte be a testrészeket, melyeket házában találtak. Gein nehézkesen emlékezett vissza a részletekre, azt állította, hogy kábúlt állapotban volt a gyikosságok előtt és alatt is. Később már emlékezett, hogyan vonszolta Worden testét Ford terepjárójához, hogy elhozta a készpénzes számlatömböt és hogy mindezeket elvitte magával a házba. Nem emlékezett viszont arra, hogy fejbelőtte egy .22-es kaliberű fegyverrel. (Később a boncolás ezt állapította meg a halál okaként.)

Amikor rákérdeztek, hogy honnan van a többi testrész amit a házában találtak, állította hogy helyi sírokból lopta őket. Eddie kitartott amellett, hogy õ nem ölt meg egyetlen embert sem, Mrs. Wordent kivéve. Napokkal később viszont, az intenzív vallatás eredményeként, végűl beismerte Mary Hogan meggyilkolását. Újból állította, hogy kába volt a gyilkosság alatt és nem emlékszik a pontos részletekre. Egyetlen emléke, hogy véletlenül lőtte le. Eddie nem mutatta legcsekélyebb jelét sem a megbánásnak vagy érzelmeknek a sok órai kihallgatás alatt. Mikor gyilkosságairól és sírrablásairól mesélt nagyon tárgyilagos volt, néha még mulatságos is. Fogalma sem volt tetteinek kegyetlenségéről.

Gein épelméjűsége kérdéses volt és a per folyamán javasolták, hogy minősítsék ártatlannak elmebajra hivatkozva. Gein átment egy sor pszichológiai teszten, melyekből később azt a következtetést vonták le, hogy valójában érzelmileg volt gyenge. Pszichológusok és pszichiáterek, akik beszéltek vele állították, hogy skizofrén volt és 'szexuál pszichopata'. Állapotát anyjával való egészségtelen kapcsolatának és neveltetésének tulajdonították. Gein látszólag szenvedett a nők iránt érzett vegyes érzelmektől, irántuk érzett természetes vonzódásától és a természetellenes magatartástól, melyet anyja nevelt bele. Ez a fura „szeretet-gyűlölet” érzés a nők felé túlzottá vált és végül nyílt pszicózisban teljesedett ki.

 

Míg Eddie tovább tűrte az alapos kihallgatásokat és pszichológiai teszteket, a nyomozók folytatták a farm körüli föld átkutatását. A rendőrök 10 nő maradványait tárták fel a ház környezetében. Annak ellenére, hogy Ed Gein megesküdött, hogy azok csak nyolc nő maradványai, melyeket a helyi temetőkbõl hozott el, a rendőrök szkeptikusok voltak. Úgy hitték, nagyobb a valószínűsége hogy a tetemek Ed által legyilkolt nőktől erednek. Az egyetlen módja, hogy kiderítsék vajon igazat állít e Eddie, az volt hogy megvizsgálják az állítólagosan kirabolt sírokat. Sok-sok, az exhumálásról morális kérdéseiről folytatott vita után, a hatóság engedélyezte az Ed Gein által említett sírok kiásását. Minden koporsó behatolási nyomokat mutatott. A legtöbb esetben a test, vagy egyes testrészek eltűntek.

Később újabb felfedezés korbácsolta fel a kedélyeket és Ed Geint egy harmadik gyilkossággal gyanúsították. November 29-én a rendőrség kiásta egy ember csontmaradványait a Gein farmon. Gyanújuk szerint a Victor Travis földi maradványit, aki évekkel ezelőtt tűnt el. A tetemet azonnal egy bűnügyi laboratóriumba szállították és megvizsgálták. A tesztek kimutatták, hogy nem egy férfi csontvázáról, hanem egy középkorú nőéről van szó, egy újabb temetői 'szuvenírről'.

A rendőrök megpróbálták belekeverni Eddiet Victor Travis és a további három személy évekkel korábbi eltűnésébe, de csak Bernice Worden és Mary Hogan meggyilkolásáért találták felelősnek.

 

 

 


A médiaroham

 

Mikor a nyomozók nyilvánosságra hozták a tényeket (tudniíllik, hogy miket is találtak Gein farmján) az gyorsan elterjedt. Riporterek utaztak Plainfield kicsiny városába az egész világból. A városka világszerte ismert lett és Ed Gein a hírességek státuszába lépett. Az emberek elutasítóak voltak, de ugyanakkor vonzódtak a kegyetlenségekhez, melyek Ed Gein farmján történtek. Pszichológusok a világ minden tájáról próbálták kitalálni mitől is pörgött be Eddie. Az 1950-es évek során úgy híresűlt el, mint a leghíresebb dokumentált eset, ami magában foglalta a nekrophiliát, transzvesztitizmust és fetisizmust. Még a kisgyermekek is - akik tudtak Ed Gein tetteiről - kezdtek nótákat énekelni róla és viccelődni. Amint Harold Schechter írta Deviant c. könyvében "viccelődéssel űzték el a rémálmokat". Ezek az ízetlen viccek 'Gein-viccekként' lettek ismeretesek és hamarosan az egész világon népszerűek lettek.

Plainfiled-ben ezalatt a helybéliek tűrték a riporterek támadásait, akik megtörték a mindennapos életet, minthogy örökösen Eddievel kapcsolatos kérdéseikkel bombázták a lakókat. Plainfield-et a világ úgy ismerte meg, mint az „aljas Ed Gein” otthonát. A legtöbb lakos, aki ismerte Eddiet, csak jót tudott mondani róla. Kissé különös volt, sajátos mosollyal és furcsa humorérzékkel. Sohasem gyanakodtak arra, hogy képes lenne ilyen kísérteties bűnöket elkövetni. De az igazság elől nem lehetett menekülni. A kis félénk, csöndes férfi akiről a város azt gondolta, hogy ismeri, gyilkos volt, aki barátok és hozzátartozók sírjait törte fel.

Miután Gein harminc napot töltött az elmegyógyintézetben és elmebetegnek minősítették, nem lehetett tovább elsõ fokon gyilkossággal vádolni. A plainfieldi emberek rögtön dühödten hördültek fel, amiért Bernice Worden meggyilkolásáért nem fogják perbe. Ezenkívül volt egy kisebb közösség is, akik befolyásolni tudták a bíróság döntését. Geint rábízták a waupun-i Central State Hospital-ra. Röviddel azután, hogy Eddie-t elmegyógyintézetbe zárták, a farmját aukción értékesítették néhány más értéktárgyával együtt. Kíváncsi gyűjtők ezrei érkeztek a kis városba, hogy lássák Eddie mely értékei kerülnek árverésre. Kalapács alá került többek között kocsija, bútorai és műszerei. Az aukciót szervező társaság azt tervezte, hogy 25 centért vezeti körbe a látogatókat Ed farmján. A helyi polgárok felháborodtak. Úgy hitték, hogy Ed farmja lassacskán a 'morbid emberek múzeumává' válik és a város követelte, hogy vessenek véget az egész felhajtásnak. De annak ellenére, hogy az aukciós társaságnak megtiltották, hogy pénzt szedjen, a lakók nem voltak elégedettek.

1958 március 20-ának
kora reggelén a helyi önkéntes tűzoltókat riasztották Eddie farmjához. Ed háza lángokban állt. Az ingatlan hamarosan földig égett, miközben a szemlélődők csendes megkönnyebbüléssel nézték. A rendőrség hitte, hogy egy gyújtogató tehető felelőssé a tüzért, mivel nem voltak problémák a ház elektromos vezetékeivel. A rendőrség nyomozást indított az ügyben, de még csak gyanúsított sem volt soha. Mikor Eddie hírt kapott háza leégéséről, egyszerűen annyit mondott: "Így van jól."

Annak ellenére, hogy a tűz megsemmisítette Ed Gein legtöbb értékét, egy halom holmi megmenekült. Ami Ed tulajdonából megmaradt, továbbra is árverésre került. Ilyenek voltak szerszámai és autója. Eddie 1949-es Ford Sedanja, melyen a holttesteket szállította árvitát váltott ki és végül 760 dollárért kelt el. Az férfi, aki megvásárolta a kocsit később egy piacon állította ki, ahol 25 centért mindenki megnézhette Gein 'rémautóját'. A plainfieldi embereknek úgy tünt, hogy a publikum érdeklődése sohasem lohad le.




A tökéletes rab




10 évnyi elmegyógyintézetbeli kezelés után a bíróság végül úgy döntött, hogy Gein már kompetens kiállni a pert. Az eljárás 1968 január 22-én kezdődött, célja az volt, hogy kiderítse vajon Eddie beszámítható volt-e vagy sem Bernice Worden megölésekor. A valódi tárgyalás viszont 1968 november 7-én indult. Eddie nézte amint a hét tanú a helyére áll. Néhányan közülük labor technikusok voltak, akik a boncolásokat végezték Mrs. Worden holttestén, egy korábbi serif helyettes és maga a serif. A bizonyítékok feltornyosodtak Eddie felett és a bíróság egy hét leforgása alatt meghozta ítéletét. Ed Geint bűnösnek találták első fokon, gyilkosság bűntettében, de mivel Eddie-t a gyilkosság elkövetésének idején beszámíthatatlannak találták, később nem bűnösnek mondták ki és felmentették. A per után azonnal visszaszállították a Központi Állami kórházba.

Bernice Worden, Mary Hogan és azok családjai, akiknek a sírjait kirabolta mindig is úgy érezték, hogy nem szolgáltattak igazságot. Hitték, hogy Eddie kibújt a megérdemelt büntetés alól, de nem tudtak változtatni a bírói döntésen. Eddie elmegyógyászati kezelés alatt maradt egész hátralévő életében, napjait boldogan és kényelmesen töltötte. Schechter úgy írta le, mint a páciensek példaképét:

Eddie boldog volt a kórházban -- talán boldogabb, mint egész életében. Jól kijött a többi beteggel, mégis nagyrészt magában volt. Három szelet húst evett meg naponta (a riporterek igencsak meglepődtek mennyi súlyt szedett fel Ed Gein öt évvel azelőtti letartóztatása óta) Továbbra is mohón olvasott. Szerette rendszeres beszélgetéseit a pszichológussal és élvezte a kézműves munkákat, amiket adott neki - kövek csiszolása, takarók készítése és más foglalkoztatással kapcsolatos terápia. Kifejlődött benne az érdeklődés a rádióamatőrködés felé és engedélyt kapott, hogy szerzett pénzéből egy olcsó rádióvevőt vegyen.

Összességében tökéletesen barátságos és könnyen kezelhető páciens volt, azon kevesek egyike, akiknek sohasem volt szüksége nyugtató szerekre, hogy őrületüket irányítás alatt tudják tartani. Valójában, nem számítva bizonyos furcsaságokat - a zavarba ejtő nézés, ahogy a nővéreket bámulta vagy más asszonyokat, akik nézőterébe tévedtek - nehezen mondhatnánk rá, hogy teljesen őrült volt..


Schubert igazgató azt állította a riportereknek, hogy minta páciens; "Ha minden betegünk olyan lenne, mint õ, nem lenne problémánk."


1984 július 26-án
halt meg, rákkal folyatott hosszú küzdelem után. A plainfieldi temetőben helyezték végső nyugalomba az anyja mellett, nem messze azoktól a síroktól melyeket sok évvel korábban kirabolt. Ed Geinrõl elmondhatjuk: sokan értek el magasabb számokat a gyilkolásban mint õ, de kevesek voltak ennyire hátborzongatóak.

2000 június 20-án
ismeretlen tettesek ellopták Ed Gein sírkövét a wisconsin-i temetőből. A hatóságok úgy vélik, hogy a memorabiliát egy on-line árverésen adták el néhány ezer dollárért. "Egy Gein-t birtokolni egyeseknek olyan, mint másoknak egy Remrandtot." - állítja Andy Kahan a sorozatgyilkosok memorabiliáinak eladása elleni kampány vezetője. (Az elmúlt évek során vandálok rongálták meg Gein sírkövét, sátánista szimbólumokat firkáltak az oldalára és kisebb darabokat véstek le belőle.)



Filmek amik az ő példaképére rendeztek:

Robert Bloch írót Gein esete inspirálta, mikor sztorit írt Norman Bates-rõl, aki aztán központi témája lett Alfred Hitchcock klasszikus rémfilmjének, a Psycho-nak (1960). 1974-ben, egy másik klasszikus, Tobe Hooper rendezõ 'A texas-i láncfűrészes gyilkosságok' című filmje szintén Gein beütéseket tartalmazott, ámbár nincs benne pontosan Ed Gein jellegű karakter. Ez a film segítette vissza 'Kísérteties Geint' a reflektorfénybe a 70-es évek közepén. Évekkel később Eddie szolgált inspirációval egy újabb sorozatgyilkos karakter, Buffalo Bill megformálására a Bárányok hallgatnak (The Silence of the Lambs) címő moziban. Buffalo Bill, úgy mint Eddie, kincsnek tartotta a nőibőrt és ruhaként viselte őrült transzvesztita beütésű rituáléin.

Sorozatgyilkosok 3.


Csikatilo, Andrej Romanovics

(A keleti szörnyeteg: The Rostov killer)

"A természet tévedése vagyok, egy vadállat."

 

Csikatilo 1936. 10. 16-án született egy kis ukrajnai faluban. Volt egy hét évvel fiatalabb húga. Akkoriban nagy volt a szegénység, és a háború miatt a gyerekek is gyakran szembesültek a halottakkal és a halállal. Csikatilo gyermekkora nagy részét egyedül, fantáziavilágában töltötte. A többi gyerek gyakran kigúnyolta őt ügyetlenségéért és érzékenységéért. Anyja meghalt, amikor Csikatilo 37 éves lett. 1978-ban ölte meg első áldozatát.



(Egyik áldozat, a képek nem a szöveg szerint lesznek)

Amikor az első testet megtalálták, az szinte már csak csontváz volt. Bár a terület csak 50 yardnyi volt, a testet mégsem vette észre senki, csak mikor már oszlásnak indult. Még volt egy kis hús a csontokon és fekete haj a koponyán. A férfi, aki megtalálta a maradványokat azonnal jelentette a dolgot a helyi, dél-oroszországi rendőrségnek.

A testen nem volt beazonosítható ruha. A fülek épségben maradtak, így látni lehetett a fülbevalók helyét, amiből arra következtettek, hogy az áldozat nő volt. Azt is megállapították, hogy az áldozat harcolt támadójával, mert két bordája is el volt törve. Szemét egy késsel kivágták, és a medence tájékán is volt jó néhány vágás.
A rendőrség úgy vélte, hogy egy dühöngő őrülttel lehet dolguk.
Kaptak egy bejelentést egy 13 éves eltűnt lányról,

Lyubov Biryukról, aki Novocherkassk-ban lakott. A nyomozók felhívták az eltűnt lány bácsikáját, hogy megnézze annak maradványait.
Néhány órával később Mikhail Fetisov őrnagy megérkezett a helyszínre Rostovból, a legközelebbi nagyvárosból. Másnap a nyomozók találtak egy fehér szandált, és egy sárga táskát. A halott maradványairól ujjlenyomatot vettek és így kiderült, hogy a test Lyubové. Viszont a test közelében semmi olyan nyomot nem találtak, ami segíthetett volna kideríteni, hogy ki ölte meg őt. A lány ruhája is hiányzott.

A boncolás során kiderült, hogy a lányt hátulról ütötték le. Huszonkét szúrásnyomot találtak a testén. A rendőrség a következő személyekre koncentrált, hogy megtalálják a lehetséges gyanúsítottat: mentálisan beteg személyek, fiatalkorú bűnözők, vagy valaki, akit már köröztek szexuális bűntények miatt.
Hamarosan újabb holttestet fedeztek fel.

Kevesebb mint két hónappal később egy hazafelé tartó munkás, a sínek mellett emberi maradványokra lett figyelmes. Kiderült, hogy a holttest már vagy hat hete ott van, és egy felnőtt nőé.

A nyomozók felfedeztek egy-két hasonlóságot az előző és eközött a gyilkosság között. Mindkettőn szúrt sebek voltak, és kivágták a szemeiket. Egy hónappal később is felfedezték egy nő maradványait, az ő sérülései is hasonlóak voltak az előzőekéhez. Azt, hogy egy sorozatgyilkos garázdálkodik a környéken, senki nem akarta beismeri, mindezt három különböző gyilkos számlájára írták.
Fetisov egy 10 emberből álló csapatot szervezett és aktív kutatásba kezdtek. Eközben a 37 éves Viktor Burakovot is bevetették az ügy kivizsgálásában.

Még ugyanebben a hónapban ráakadtak a negyedik áldozatra. Hat hónappal ezelőtt ölték meg, nem messze attól a helytől, ahol a második áldozatra bukkantak. Ez az áldozat egy tinédzser lány volt, ugyanolyan sérülésekkel, mint az előző három. Minden amit ekkor tudtak, hogy a gyilkos feltehetőleg férfi, és nem dohányzik. Valamint abból, hogy az áldozatok szemei hiányoztak, arra következtettek, hogy a gyilkos még eltöltött egy kis időt az áldozatokkal miután megölte őket. Burakov első igazi feladata az volt, hogy indítson egy nyomozást Novoshakhtinskben, ahol egy 10 éves kislány eltűnését jelentették be.

Olga Stalmachenok 1982. december 10-én éppen zongora tanfolyamra igyekezett. Miután elindult otthonról, soha többé nem látták. Burakov kikérdezte a szüleit, és a szökést kizárta. Szülei kaptak egy furcsa levelet a „Szadista fekete macskától”, amiben az állt, hogy lányuk egy közeli erdőben van, és hogy a következő évben még 10 áldozatot fognak ott találni. Burakov ezt csak tréfának tartotta, de tartott tőle, hogy a lány meghalt.
Végül április 14-én találták meg holttestét egy mezőn. A rendőrök mindent a helyén hagytak, míg Burakov megérkezett a helyszínre. Mivel télen ölték meg a lányt, a holttest viszonylag jó állapotban maradt meg, így jól kivehetőek voltak a kés okozta sebek. A koponyán lyukak éktelenkedtek, akárcsak a mellén és a hasán. Mint a többi áldozatnak, neki is kivágták a szemét. Burakov ekkor már tudta, hogy egy sorozatgyilkossal állnak szemben, aki nem hagy semmi nyomot maga után. Ezekről a bűntényekről csak a nyomozók egy kis része tudott.

Burakov úgy gondolta, a gyilkosnak van egy kocsija. Abban is biztos volt, hogy a férfi nem riasztotta meg az embereket, amikor feltűnt.
A nyomozók a szexuális bűntettekre koncentráltak, főleg amik december 11-e körül történtek. Ekkor még nem tudták, hogy egy 15 éves fiút is megöltek nem messze Shakhtytól. Egy ideig még nem is találtak rá.

Néhány hónappal később pár fiú nem messze Rostov-on-Don-tól egy erdős területen csontokra bukkant. Egy 45 éves nőt szintén meggyilkoltak a télen. Hamarosan egy 8 éves fiúra és egy kislányra is rábukkantak, mindkettőt a szokásos módon gyilkolták meg, és szemüket kivágták.

A rendőröknek az is megfordult a fejében, hogy nem egy ember követte el ezeket a szörnyű tetteket. Ez nem tűnt valószínűnek, de az sem, hogy ennyi féle áldozattípus beindítja ugyanazt a fajta szexuális erőszakosságot egy emberben.
Ezután tudatták Burakovval, hogy a tettest elfogták, és véget ért az ügy. A férfi bement a börtönbe, hogy minél több dolgot megtudhasson a gyanúsítottról.

A gyanúsított a 19 éves Yuri Kalenik volt, akit elfogása után rögtön kihallgattak. Nem volt joga sem ügyvédhez, se a hallgatáshoz. Nem is tudta mi történt vele, és mindent tagadott. Azt állította, hogy senkit sem ölt meg. A nyomozók napokig bent tartották Kaleniket és próbálták szóra bírni, ám október 20-án egy újabb holttestre bukkantak. A nőt körülbelül három napja ölték meg, amikor Kalenik már fogságban volt. Nyilvánvaló volt, hogy nem ő ölte meg, és sebei hasonlóak voltak, az eddigi áldozatokéihoz, ám szemei sértetlenek voltak. Lehet hogy változtatott a módszerén, vagy esetleg megzavarták.


Négy héttel később ismét emberi csontokra bukkantak a közeli erdőben. Az áldozatot a nyár során ölték meg.

Hamarosan rátaláltak egy fiúra is, akiről kiderült, hogy ő a 14 éves Sergei Markov, akit már december 27-e óta eltűntnek nyilvánítottak. Mikhail Fetisov megvizsgálta a fiú sebeit. Mintegy 70-szer szúrták meg, majd análisan közösültek vele. Immár világossá vált, hogy nem Kalenik felelős a gyilkosságokért.
Fetisov úgy döntött, kideríti, hogy aznap mi történhetett a fiúval. Gukovo városában kezdte a nyomozást, ahol a fiú élt, és ahonnan azon a napon elment a helyi vonattal.

 

 

 

Ugyanebben a városban az egyik szellemi fogyatékosok számára fenntartott iskolából jelezték, hogy a 23 éves Mikhail Tyapin éppen akkor utazott a vonaton, amikor Markov eltűnt. A rendőröknek így egy újabb gyanúsítottjuk akadt, ám hamar kiderült, hogy nem ő a tettes.
Ezután bukkantak rá, az első talán használható bizonyítékra, amikor Markov boncolása során a fiú testében ondót találtak. Ha letartóztatják a gyilkost, meg fogják tudni állapítani a vércsoportját.
Miután az összes lehetséges gyanúsítottól vért vettek, kiderült, hogy egyiknek sem egyezik a vércsoportja a tettesével.

1984 során még számos tetemet fedeztek fel a közeli erdőkben. Az elsőt Tyapin elfogása után találták, egy nőt, akit ugyanúgy öltek meg, mint az eddigi áldozatokat. Ám ez esetben az áldozat egyik ujját is levágták, valamint találtak egy lábnyomot is a sárban. A holttest ruháján ondót és vért találtak. Hamarosan kiderült, hogy az áldozat egy 18 éves lány volt, akit egy buszmegállóban láttak utoljára, egy fiúval. A fiút kikérdezték, de volt alibije.

 



A laboratóriumi vizsgálatok során megállapították, hogy a gyilkos vércsoportja valószínűleg AB-s. Három nappal később ráleltek a 10 éves Dmitri Ptashnikovra. Hiányzott a nyelve és a nemi szerve. Emellett a test mellett is találtak lábnyomot, a testen pedig ondót. Ebben az időszakban már néhány tanú is akadt. A fiút utoljára egy magas, szemüveges férfivel látták, de senki nem ismerte fel. Valaki egy fehér kocsit is látott.
Hamarosan felfedezték egy 17 éves lány holttestét, 39 késszúrással. Ezután két másikat is felfedeztek, nem messze tőle. Az egyiket egy kalapáccsal, a másikat pedig késsel ölték meg. Anya és lánya voltak, akiket egyszerre ért utol a halál. Mire 1984 nyara véget ért, a nyomozók 24 holttestet találtak, valószinűleg mindet egy ember ölte meg.

A rendőrök úgy érezték, hogy a nyomozás kezd kicsúszni a kezükből, de bíztak benne, hogy előbb-utóbb hibázik a gyilkos.

Burakov egy új csapatot szervezett be a nyomozásba, több mint 200 embert. Ki kellett találniuk valamit, hogy megállítsák a gyilkost. Emberei ott voltak a busz- és vasútállomásokon, valamint a parkokban is. Még mindig csak annyit tudtak, hogy egy 25 és 30 év közötti férfit keresnek, normál testalkattal és AB vértípussal. A férfi óvatos és rendkívül intelligens, valószínűleg az anyjával vagy a feleségével lakik. Mindenkit, aki megfelelt ezeknek az előírásoknak, vérvizsgálatra küldtek.

Egyik nap az egyik civil rendőr figyelmes lett egy idősebb férfire a rostovi állomásnál. Egy fiatal lánnyal beszélgetett, és amikor az felszállt a buszra, a férfi leült egy másik mellé. Zanasovszky úgy döntött, kikérdezi. A férfit Andrei Csikatilonak hivták és éppen üzleti úton volt. Arra a kérdésre, hogy miért áll szóba fiatal lányokkal, azt a választ adta, hogy egykor tanár volt és hiányzik neki a fiatalokkal való társalgás. A rendőr elengedte őt, de azért követte. Csikatilo még sok lányt leszólított, köztük egy prostituáltat is, akitől orális szexet fogadott el, ekkor a rendőr közbelépett és elfogta a férfit. Belenézett aktatáskájába is, ahol kést és kötelet találtak, nem pedig üzleti útra használatos dolgokat. Zanasovszky biztosra vette, hogy elfogták a gyilkost, ám annak vértípusa nem AB-s volt , hanem A-s. Ezenkívül a Kommunista Párt tagja volt. Néhány napig bent tartották, de végül kiengedték őt. Úgy hitték, mivel vértípusa nem egyezik, nem ő az emberük.

Nagy nyomás nehezedett a rendőrökre, hogy végre megoldják az ügyet. A következő tíz hónap folyamán csak egy holttestet találtak, Moszkva közelében. 1985. augusztusában újabb test került elő a már megszokott sérülésekkel. Burakov elment Moszkvába megnézni a testet, és azon is az eddigi sérüléseket fedezte fel, így biztos volt benne, hogy a gyilkos valamiért Moszkvába ment. Ám hamarosan vissza kellett térniük Shakhty-ba, amikor előkerült egy 18 éves lány holtteste. Ismét találtak vért (AB típusút) az áldozaton, ami a gyilkostól származott, valamint néhány ősz hajszálat.
Ebben az időszakban vonták be a nyomozásba Kostoyev nyomozót is. Burakov ismét Dr. Bukhanovskyhoz fordult, megengedte neki, hogy belenézzen az ügy aktájába is, így az sokkal pontosabb jellemzést tudott adni a gyilkosról. Abban mindenki biztos volt, hogy a gyilkos ölni fog amíg el nem kapják, vagy meg nem hal.

Burakov ezután beszélt egy olyan emberrel is, aki sokkal közelebbről ismerte ezeket a fajta bűncselekményeket: Anatoly Slivkoval, aki hét fiatal fiút ölt meg, és éppen a kivégzésére várt. Ettől sem lettek sokkal okosabbak, és Slivkot nem sokkal a beszélgetés után kivégezték. A gyilkost lehetetlennek tűnt elfogni.

Ám ezután különös módon úgy tűnt, hogy a gyilkosságok abbamaradtak.

Csupán egy halott nőt találtak Rostovban. 1985 telén és a rá következő év tavaszán nem történt semmi. Júliusban került csak elő egy 33 éves nő teste, de sérülései eltérőek voltak az eddigiektől, csak az egyezett, hogy őt is  megfojtották. Burakov nem hitte, hogy ezt a nőt is az általa keresett gyilkos ölte meg, nem úgy mint azt, akit augusztus 18-án találtak meg. Rajta a szokásos sérüléseket fedezték fel, de a lány el volt temetve és csak keze lógott ki a földből. Burakov rájött, hogy esetleg más holttestek is lehetnek errefelé, amiket nem találtak meg, mert el voltak temetve.


1986. végén Burakov idegösszeroppanást kapott, így néhány hét szabadságra küldték.

1988. tavaszáig
ismét nem történt semmi. Hamarosan azonban egy újabb holttestre bukkantak, ami ugyanúgy volt megcsonkítva és megfojtva, mint az eddigi áldozatok. Nyomokat nem találtak, leszámítva egy lábnyomot. Az emberek ugyan emlékeztek rá, hogy látták a lányt, de egyedül.


Egy hónappal később egy kilenc éves kisfiú testére akadtak rá. Számos kés ejtette sebe volt, a koponyáját betörték és levágták a p
éniszét. Mint kiderült a fiú, a két napja eltűnt

Aleksei Voronko volt. Egyik osztálytársa látta őt utoljára egy középkorú, bajszos, sporttáskát cipelő férfivel, akinek volt egy aranyfoga. Ez egy jó jelnek mutatkozott, a nyomozók el tudtak rajta indulni, felkeresték a fogorvosokat, és listát kértek azokról, akikre illett ez a leírás. A faluban csak pár ember engedhette meg magának ezt a beavatkozást.
Jelenleg az tűnt a legéletképesebb ötletnek, hogy még több rendőrt küldjenek ki a pályaudvarokra, hogy megfigyeljék az embereket. A gyilkos most nem csapott le, egészen 1989. áprilisáig váratott magára.

Ekkor egy 16 éves fiút találtak meg, aki még előző év nyarán tűnt el. Sok helyen megszúrták, és levágták a nemi szervét.

Május 11-én eltűnt egy 8 éves fiú. Két hónappal később találták meg az út szélén. Abból, hogy az áldozat nem az erdőben volt, a rendőrök arra következtettek, hogy a gyilkos talán módszert változtatott.
Nem sokkal ezután egy magyar lány,

Varga Elena testére bukkantak egy fás területen, messze a busz- és vasútállomásoktól. Egy hét múlva találták meg a tíz éves Aleksei Khobotov-ot, nem sokkal később pedig még két gyerek holttestére bukkantak.

Burakov új tervet eszelt ki. Kiválasztott néhány állomást, ahol nyilvánvaló felügyeletet biztosítottak, a többi helyen pedig csak civil ruhás rendőrök maradtak, így ez biztonságosnak tűnhetett a gyilkos számára. Mire ezt a tervet érvénybe helyezték volna, a gyilkos lecsapott a Donleskhoz állomástól nem messze egy 16 éves fiúra. Ezután még egy 16 éves fiú, Viktor Tishchenko tűnt el, pár nap múlva találtak rá holtan. Ezúttal felmerült egy ember neve, akivel már találkoztak a nyomozás során, de elengedték, mivel vérmintája nem stimmelt. Ekkor már tudták, hogy ő az emberük és nagyot hibáztak, amikor szabadon engedték.

Az 54 éves Andrei Romanovich Csikatilo ott volt a Donleskhoz állomáson november 6-án. 1984-ben kikérdezték, majd elengedték. Most ismét látták őt a gyilkosság helyszínén, éppen az erdőből jött ki és megmosta a kezét egy utcai csapnál.

(Gyilkosság rekonstruálása)

 

1990. november 20-án őrizetbe vették Csikatilot. Mint kiderült nem volt egy aranyfoga sem, felesége és két gyermeke viszont igen. Hátitáskájában jó néhány kést találtak. Csikatilot egy cellában tartották, amíg átkutatták a lakását, ahol végül 23 késre bukkantak. Csikatilot több napja tartották fogva és pszichiáterek, valamint maga Burakov is megpróbálta szóra bírni. Néhány nap múlva Csikatilo megtört és összesen 56 gyilkosságot vallott be. Ebből csak 53-at tudtak bebizonyítani: 31 nőt és 22 férfit.


Csikatilot 1992. április 14-én állították bíróság elé, de ítéletet csak október 14-én hoztak: Csikatilot bűnösnek találták 53 gyilkosság és 5 nemi erőszak miatt.

1994. február 5-én, amikor elutasították fellebbezését, bekísérték egy speciális hangszigetelt szobába, ahol egy lövés vetett véget az életének.


(Kivégzésének helyszíne)


Sorozatgyilkosok 2.

Kovács Péter
(martfűi gyilkos)


Egy évtizeden keresztül büntetlenül támadta meg áldozatait egy kéjgyilkos Szolnok megyében az ötvenes és a hatvanas években. A kéjgyilkos helyett egy tiszaföldvári férfit ítéltek el, aki 11 évet húzott le a szegedi Csillag börtönben.

„A Magyar Népköztársaság nevében hirdetem ki a bírósági tanács ítéletét. A gyilkossággal és erőszakos nemi közösüléssel vádolt Kirják Jánost a bíróság bűnösnek mondja ki, és összbüntetésképpen halálra ítéli. Továbbá elrendeli a vádlott baltájának elkobzását, a bírósági költségek megtérítését és a kerékpárjának visszaadását."

Ezek a szavak 1957. október 26-án, szombaton délben hangzottak el a Szolnok Megyei Bíróság épületében. A zsúfolásig megtelt tárgyalóteremben mindenki feszülten figyelte az indoklást, pedig akkorra már nem csupán ebben a megyében, hanem az egész országban alaposan megvitatták a bűnügyi hírekre fogékony emberek a brutális szexuális gyilkosság szinte minden mozzanatát. Az újságok ugyanis nem fukarkodtak a részletekkel.

 

Már az év július 25-én, három nappal a fiatal lány meggyilkolását követően dörgedelmes cikk jelent meg a Tiszavidék című megyei napilapban. Nem csupán a tényt rögzítették, miszerint Szegedi Margit, a martfűi Tisza cipőgyár fiatal dolgozójának holttestét egy vízelvezető árokban találták meg. Az újságíró arról sem feledkezett meg, hogy kifejtse:

„Reméljük, hogy az emberi bestia – az elvetemült gyilkos – méltóan meglakol tettéért, s hatóságainknak sikerül összeszedni a társadalom söpredékét, akiket javarészt az ellenforradalmárok szabadítottak rá októberben újból a lakosságra".

Egy hónappal később már szóba sem került a politika, szerelmi dráma körvonalai rajzolódtak ki. A lakosság is megnyugodhatott, ugyanis közzétették: nem csupán a baltával meggyilkolt leány személye ismert, hanem a gyilkos kezén is csattant a bilincs. Ő nem más, mint Kirják János tiszaföldvári lakos, aki szintén a cipőgyárban dolgozott, és beleszeretett a szép munkatársába.

„Szerelmét azonban nem viszonozta Szegedi Margit, mivel mást szeretett, akivel már a házasságkötésről is beszélgettek. Kirják tudott erről, s ezért úgy döntött, vagy felesége lesz a lány, vagy megöli. Aljas tettét július 22-én hajtotta végre. Este 10 óra előtt elment a gyár környékére, ott megvárta a mit sem sejtő lányt és hazakísérés ürügye alatt egy aránylag járatlan úton indult haza vele. Útközben megkérdezte Szegedi Margittól, hogy akar-e a felesége lenni. A leány természetesen azt felelte, hogy nem, mert ő máshoz akar feleségül menni.

(Szegedi Margit)

Kirják ekkor előkapta az előre elkészített baltát, s azzal életveszélyesen fejbe sújtotta Szegedi Margitot. Ezután a lányt bevonszolta az út melletti kukoricásba és állatias módon megbecstelenítette a vérében hörgő leányt. Szadista cselekedete után – hogy tettét fel ne fedezzék – a leányt bevonszolta a kukoricásból a mellette levő árokba, s addig nyomkodta vízbe, míg az teljesen el nem lepte, mire az eszméletén kívül lévő leány vízbe fulladt. Utána Kirják, mint aki jól végezte dolgát, kerékpárra ült, hazament, s másnap rendesen munkába állt" – jelent meg az ügyészég 1957. augusztus 31-én, újságban közzétett közleményében.

A történet olyan kerekre sikeredett, a vádlott tettét előbb bevallva, majd vallomását visszavonva annyira zavartan viselkedett, hogy az ítélet kihirdetése után csak kevesekben merült fel a kétely – talán mégsem Kirják a bűnös. A Legfelsőbb Bíróság másodfokon ítélkező tanácsának tagjai viszont úgy vélték: a gyilkosság körülményeit nem tisztázta elég alaposan a Szolnok Megyei Bíróság, ezért újratárgyalásra visszautalták az ügyet első fokra. Szolnokon megint az a döntés született: csak és kizárólag Kirják lehet a tettes, s 1958 júniusában újra kimondatott a halálos ítélet, amit újabb fellebbezés követett.

Az ügyre a Legfelsőbb Bíróság tett pontot – a vádlott beismerő vallomása alapján életfogytiglani börtönre ítélték Kirják Jánost. Miközben akadt olyan tanú, - az egyetlen, aki láthatta az elkövetőt - a bűncselekmény helyszíne mellett elhaladó vasúti motorvonat vezetője, aki a szembesítés során nem ismerte fel Kirjákban a tettest, s még évek múlva is azt mesélte: nem a gyilkost ítélték el.

Lehet, hogy Kirják mégiscsak ártatlan? – merült fel sokakban a kérdés.

Tizenegy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a szerencsétlen férfi ártatlansága bebizonyosodjék. Tizenegy hosszú évnek, ami alatt még öt brutális támadás zajlott le nők ellen Szolnok megyében, s az áldozatok közül csupán kettővel nem tudott végezni a tettes. A szegedi Csillag börtönben raboskodó férfi ez idő alatt többször is perújítási kérelemmel fordult a bírósághoz, ám egyszer sem talált meghallgatásra. Kirják ártatlansága, mint valós lehetőség végül egy öcsödi emberölést követő nyomozás után merült fel.

1967. június 20-án reggel, úgy hét kilométernyire az öcsödi közúti hídtól a Körös partján, egy bokron fennakadt holttestet találtak. A harminc év körüli nő mindkét mellét levágták. Durva bántalmazásra utaló sérüléseket találtak a nyomozók a holttest orránál, szájánál és nyakán is, míg a koponyán egy repedést fedeztek fel. Már a halottszemle idején két helybéli asszony szólt a rendőröknek: a közúti hídon vérfoltokat látott.

A helyszínre siető rendőrök a vérszennyeződés közelében hat darab, borsó nagyságú üvegdarabkát is találtak, s megállapították: a híd vaskorlátjára zsírszövet maradványok tapadtak. A boncolás után kiderült: a nőt megfojtották. Az is egyértelművé vált, hogy a hídkorláton felfedezett maradványok az áldozat testéből származnak. Fény derült az áldozat nevére is: a halottat Szekeres Károlyné, 28 éves, tiszaföldvári lakosként azonosították.

(Szekeres Károlyné)

 

A brutális tett nagyon felajzotta a környéken élőket. Szerencsére olyan is akadt, közöttük nem is egy nyomozó, aki korábbi, hasonló esetekre emlékezett vissza. A Marfű mellett meggyilkolt Szegedi Margit ügyét először nem sorolták ezek közé, hiszen úgy tudták a rendőrök – elfogták a gyilkost. Nyugalmukat jogerős bírói ítélet is erősítette. Viszont a nyomozókban felrémlett Sipos Ilona neve. Őt 1962. május 4-én Nagyrév községben emelték ki a Tiszából. Mivel már vagy két hónapja volt a vízben, bűncselekményre utaló értékelhető nyomot nem találtak, a felületes vizsgálatot azzal zárták le: a nő vízbe fulladt.

1963. november 13-án este Homok községben Sz. Istvánné munkásasszonyt – aki, akárcsak Szegedi Margit – a martfűi cipőgyárban dolgozott, egy kalapáccsal leütötték, ruháját elszaggatták, de más támadás nem érte. Az asszony életét meg tudták menteni. Nem vált halálos áldozattá S. Józsefné sem, akit 1964. március 21-én este Tiszaföldváron akarta valaki hátulról kalapáccsal leütni, de az ütés a S.-né nyakát érte, s a nő el tudott menekülni. (E két megtámadott esetében azért nem írom ki a teljes nevet, mert még élhetnek, és szeretném megóvni őket attól, hogy netán környezetük zaklatásának legyenek kitéve.)

1965. április 12-én a Tiszában ismét női holttestet találtak. Mivel a vizsgálat az erősen oszlásnak indult tetemen semmilyen olyan nyomot nem fedezett fel rajta, ami erőszakra utalt volna, a 14 éves tiszaföldvári lányt, Méhész Évát abban a tudatban temették el, hogy öngyilkosságot követett el.

 

(Méhész Éva)

Ilyen előzmények után a nyomozók – elfogadván a korábban lezárt ügyek „igazságát", csupán egy kéjgyilkosság és két kísérlet ügyében kezdtek el vizsgálódni. Hamar „képbe került" egy Kovács Péter nevű gépkocsivezető, aki az öcsödi gyilkosság előtt egy nappal feketefuvart végzett a sógorával Tiszaföldváron. Neve nem volt ismeretlen a rendőrök előtt, már Méhes Éva megtalálásakor kihallgatták Kovácsot. Ugyanis akkor indult egy vizsgálat, mivel felmerül a gyanú, hogy Méhész Éva és Sipos Ilona vízbefulladása között föllelhető valamilyen összefüggés. Közel negyven embert vontak szoros ellenőrzés alá, s közöttük volt Kovács is. (Csak közbevetőleg: végül úgy vélték a rendőrök, hogy a rendezett családi körülmények között élő férfi nem hozható összefüggésbe Méhész Éva halálával. Mivel tettest nem találtak, a felületes vizsgálat a már említett módon zárult le.)

1967. június 19-én reggel Kovács, nyergesvontatójával, a martfűi cipőgyárba ment, ahol fékhiba miatt nekihajtott a kapuban kifeszített láncnak, s az, felcsapódva betörte az autó ablakát. A kocsit június 21-én autójavítóba vitték. Ezt a járművet vizsgálták át tüzetesen a nyomozók, s a jobboldali ajtó mögött olyan üvegszilánkokat találtak, amely megegyeztek az öcsödi gyilkosság áldozatának körme alatt talált üvegszilánkok tulajdonságaival. Kovács ruházatán is hasonló üvegdarabkákat fedeztek fel a rendőrök.

Bár Kovács felesége alibit igazolt a férjének, a rendőrök ekkor már nem hagyták kihűlni a nyomot. Addig kutattak, amíg olyan tanúkat találtak, akik igazolták, hogy Kovács ismerhette Szekeresnét, mivel a nőt Kovács sógorával együtt látták távozni egy kocsmából a gyilkosság előtti estén. A sógor aztán kitálalt. Elmondta: Kováccsal és Szekeresnével együtt hármasban indultak szórakozni, majd amikor ő kiszállt a kocsiból, Kovács vállalta, hogy hazafuvarozza Szekeresnét.

1967. augusztus 11-én, nyolc héttel a legutolsó gyilkosság után őrizetbe vette Kovácsot. Miközben igyekeztek szóra bírni, a Szolnok Megyei Főügyészség nyomozó csoportjának vezetője, dr. Szabó Zoltán nagy figyelemmel kísérte a nyomozás minden mozzanatát, és összevetette az öcsödi ügy részleteit a megyéjükben korábban megtörtént, hasonló gyanús ügyekkel. Szabó doktor már az öcsödi gyilkosság előtt azt állította, hogy Szolnok megyében 1955 óta hat olyan bűncselekmény történt, ami kriminalisztikailag jól elemezhető egyezőségeket mutat.

(Az ügyész e sorba illesztette Nemes Erzsébet, 1955-ben meggyilkolt asszony ügyét, akinek meggyilkolását Kovács mindvégig tagadta.)

Az ismert tényeket egymás mellé illesztve több összefüggés is feltűnt. Valamennyi bűncselekményt este nyolc óra és éjfél között követték el. Mindig vasútvonal mellett, vagy állomás közelében támadtak az áldozatokra olyan egyedül gyalogló nő ellen, aki vagy a munkahelyéről, vagy a vasútállomásról igyekezett haza. Négy esetben fulladás okozta az áldozatok halálát, és szintén négyszer fordult elő, hogy a tettes áldozatát részben, vagy teljesen lemeztelenítette, mint ahogy szintén négy támadásnál mért nagy erejű ütést a tettes az áldozat fejére. Az sem mellékes körülmény, hogy a bűncselekmények közül ötöt olyan helyen követtek el, ahol a tettesnek lehetősége volt arra, hogy a testet elrejtse. S ami nagyon fontos: egyetlen áldozatnak sem tűnt el semmilyen értéktárgya, a nyereségvágy, mint ölési ok, fel sem merülhetett.

A kihallgatások során végül Kovács Péter megtört, és beismerő vallomást tett. Persze ez nem ment egyik napról a másikra. 1967. augusztus 11-én gyanúsítottként hallgatták ki, de még azt is tagadta, hogy valaha is látta Szekeresnét, az utolsó áldozatot. Három nappal később viszont elmondta: ő ölte meg Szekeresnét, majd augusztus 28-án beismerte a Sipos Ilona és Méhész Éva ellen elkövetett támadásokat is. Annyira megörült a rendőrség ennek a vallomásnak, hogy a maga részéről lezártnak tekintette az ügyet. Szerencsére nem így vélekedett az ügyészség, s az általuk végzett nyomozás során a további három bűncselekmény részleteire is fény derült. Kovács ezekről hónapokkal később, 1968 februárjában beszélt.

Végre kiderült, mi is vezetett Szegedi Margit megöléséhez. 1957. július 22-én Kovács délelőtti műszakban dolgozott a martfűi Tisza Cipőgyárban, ami egyébként 1957 márciusától 1958 áprilisig volt a munkahelye. A munka végeztével hazatért Tiszaföldvárra, s mivel gyakran eljárt a község mozijába, ezen az estén is a filmnézés mellett döntött.

Egy olyan argentin filmet adtak este 9-től, amelynek egyik jelenetében fiatal vetkőző nőt rögzített a kamera, míg egy másikban egy férfi erőszakoskodott ezzel a nővel. Ezek a részletek olyan erős hatást váltottak ki Kovácsból, hogy elhagyta a mozi termet, kerékpárra ült, és megszületett benne a terv: valami hasonlót kell elkövetnie. Mivel naponta járt Martfűre, ekkor is arra indult. Úgy 15-20 perces kerékpározás után a martfűi cipőgyárhoz közel eső iskola épületéhez ért. Az iskola mellett akkor vasúti sínek futottak, és Kovács itt várakozott. Szegedi Margit a délutáni műszak este tíz órás zárása után lépett ki a gyárkapun, és gyalog indult haza a Tiszaföldvár felé vezető dűlőúton.

Az iskolaépület sarkán várakozó Kovács, aki nem ismerte Szegedi Margitot, de egyre erősebben tüzelte a vágy, hogy erőszakos cselekményt hajtson végre, egy vasdarabot vett fel a földről, majd a mellette elhaladó nőt kerékpárral követni kezdte. Néhány száz méter után érte utol a nőt, megelőzte, majd leugrott a kerékpárjáról és a vasrúddal lesújtott áldozta fejére. A nő összeesett, Kovács az út menti kukoricásba vonszolta, fojtogatta Szegedi Margitot, majd letépte a hanyatt fekvő nő ruháit. A holttestet aztán a közeli vizesárokba húzta és visszakerekezett Tiszaföldvárra. Már másnap délelőtt értesült arról, hogy áldozatát megtalálták. Ekkor tudta meg Kovács: egy Szegedi Margit nevű nőt ölt meg.

A tíz évvel később zajlott nyomozás során, miközben egyre mélyebbre ástak a gyilkosság részleteibe, természetesen felmerült az is, hogy Kovács Péter egyáltalán felelősségre vonható-e, vagy esetében, mint elmebeteget, kényszergyógykezelésre kell utalni. A bíróság végül hat orvos szakértőt is meghallgatva arra az álláspontra jutott, hogy Kovács felelősségre vonható. Mert nemi aberráltságot mindenképp felfedeztek jellemében. Többször is megmagyarázhatatlan, de megfékezhetetlen ölési vágy kerítette hatalmába, egy-egy filmben látott erőszakos jelenet feltüzelte annyira, hogy gyilkolni induljon. Ám tetteit céltudatosan tervelte ki, hajtotta végre.

Nagyon józan megfontolások vezették akkor is, amikor az áldozatok eltüntetését végezte. A leleplezés veszélyét igyekezett a legminimálisabbra csökkenteni.

Az időközben házasságot kötött Kovács egyébként a hétköznapi emberek normális életét élte, házat épített, tervezte családi jövőjét, életében semmi nem utalt arra, hogy bűncselekményeket kövessen el. A tárgyalás egyik legmegdöbbentőbb jelenete éppen az volt, amikor az orvosszakértői vélemények elhangzása után Kovács a doktorok felé fordult és azt kérdezte: - Mi történt velem? Mondják meg, kérem, mi?

De miért vallott maga ellen Kirják?

Mint írtuk: Szegedi Margit holttestének megtalálásakor a marfűi cipőgyárban mindenki Kirjákra gyanakodott, ugyanis a közte és Szegedi Margit között fennálló kapcsolatról, vitáikról többen is tudtak. Érezte ezt a férfi is. Így amikor a nyomozók megkérdezték tőle, hol járt a gyilkosság estéjén, Kirják megijedt. Az egyedül élő, elvált férfi úgy gondolta, ha azt mondja, otthon volt, nem hisznek neki. Ezért azt válaszolta: édesanyjánál időzött.

Ám - erről mit sem tudva - a mama a nyomozók kérdésre azt a választ adta: ritkán jön el hozzám a fiam, már két hete nem láttam. Hazugságon érték Kirjákot, aki később egyre jobban összezavarodott, és beismerő vallomást tett.

Ennek okát persze ma már csak találgatni lehet. Fizikai, netán lelki kényszert alkalmaztak a gyors és látványos sikerre törekvő nyomozók? Esetleg Kirják érezte úgy: ha már meghalt az a nő, akit annyira szeretett, az ő életének sincs túl sok értelme? Arra már könnyebb magyarázatot találni, hogy a beismerés visszavonása után Kirják miért vallotta mégis bűnösnek magát. Az akasztófa árnyékában élt, az ügyész, a bíró is azt mondta, ami ilyen esetekben minden tárgyaláson elhangzik: az őszinte, beismerő vallomás enyhítő körülménynek számít. Kirják egy el nem követett gyilkosság elismerésével az életéért harcolt, és győzött, még ha nagy árat is kellett fizetnie érte. Hogy pontosan mi játszódott le lelkében, már soha nem derülhet ki.

Olyan sok szálon, annyi szereplőt érintve bonyolódott ez a tíz éven át tartó történet, hogy joggal merülhet fel a kérdés: valamilyen kapcsolat volt-e az ártatlanul elítélt Kirják és Kovács Péter között. Mint kiderült, a két férfi nem ismerte egymást, de találkoztak. Mégpedig akkor, amikor Kirjákot kivezették a dűlőútra, hogy rekonstruálják Szegedi Margit meggyilkolásának következményeit. Kovács valahonnan tudomást szerzett erről a rendőrségi akcióról, s nem bírt ellenállni a kíváncsiságának – több, véletlenül odavetődő bámészkodó között figyelte a történteket. Ezt maga mondta el. Arra a bírói kérdésre viszont – mit érzett, amikor megtudta, hogy 1957-ben elkövetett gyilkossága miatt más ítéltek el? – nem válaszolt.

 

(Fotó a helyszínelésről. A rendőrök eljátszatták Kováccsal, hogyan rejtette el a holttesteket)

 

Amikor viszont az utolsó szó jogán lehetőséget kapott a beszédre, már közlékenyebb volt.

- Az eddigi eljárás a bűnösségemet és az igazmondásomat igazolta. Az ember, véleményem szerint felel azért, amit elkövetett. Úgy gondolom, hogy ezért minden esetben felelni kell. Az én állapotomra nem tudok mit mondani, erre magyarázatot sem tudok találni – hangzottak szavai. Közölte azt is: nem akar fellebbezni, nem kér kegyelmet. Mivel törvényi előírás volt, hogy halálos ítélet esetében a védelem köteles fellebbezést benyújtani, ez meg is történt.

A Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta az I. fokon meghozott döntést, és Kovács Pétert kivégezték.

Kirják János egyébként már korábban szabadult. Ugyanis Kovácsot csak akkor lehetett megvádolni Szegedi Margit meggyilkolásával, ha előtte a Legfelsőbb Bíróság perújrafelvételt rendel el, s ennek eredményeként rehabilitálja a korábban ártatlanul elítéltet. Ez megtörtént. Kirják 1968-ban ismét az akkor már Néplap címet viselő Szolnok megyei újság címlapjára került. A „Mégsem ő volt a gyilkos" című írásban idéztek a felmentő ítéletből. Így többek leírták:

„Kirják beismerő vallomását azzal indokolta, hogy kényszerítették őt erre. Ez ma már nem bizonyítható. A Fővárosi Bíróság Kirják János beismerő vallomását megviselt idegállapotának tudta be. A Fővárosi Bíróság megállapította: annak idején az ítéletet alátámasztó tanúvallomásokban is tisztázatlan ellentmondások voltak. A szakértői vizsgálatok sem voltak kielégítőek, mint ahogy a tárgyi bizonyítékok elemzése sem volt pontos."

Kirják János ezek után hazaköltözött Tiszaföldvárra, és rokkantnyugdíjazásáig a martfűi cipőgyárban dolgozott. Fia elmondása szerint új családot nem alapított, a börtönben ártatlanul eltöltött évekért pénzbeli kárpótlást soha nem kapott, egyedül élt a nyolcvanas években bekövetkezett haláláig. Ki tudja milyen gondolatok kavarogtak fejében, amikor kezébe vette a Szolnok megyei Néplap 1968 december 5-i számát, s elolvasta a néhány soros hírt:

„Kivégezték a tiszaföldvári kéjgyilkost – Amint arról annak idején a sajtó hírt adott, a Fővárosi Bíróság halálra ítélte Kovács Pétert, aki magányos nőket támadott meg, erőszakoskodott velük, majd közülük négyet megölt. A legfelsőbb Bíróság az ítéletet helybenhagyta. Az elítélt kegyelmi kérelmét a Népköztársaság Elnöki Tanácsa elutasította. Az ítéletet szerdán végrehajtották."

 

 

 

Jeffrey Dahmer

(Az Amerikai rémálom)

 

 

1960-ban született, hat éves korában családjával Ohio-ba költözött, ahol a szomszéd fiú rendszeresen szexszuálisan molesztálta. A szakértok véleménye szerint ezek a gyermekkori emlékek és a szüleivel való rossz kapcsolata hatására lett Jeffrey -bol pszihopata gyilkos. Jeff, 10 éves korától már állatkinzással is foglalkozott az iskola mellett. Kutyák koponyájába fúrt mély lyukakat majd végignézte halálukat. Serdülo korában alkoholista és kábitószerfüggo lett. 1978 -ban követte el elso morbid gyilkosságát.

A 19 éves Steven Hicks nevu bolti eladót bárddal fejbeverte, majd állatokon szerzett tapasztalatai alapján szétroncsolta a testet. 1982 -ben Wisconsin -ba költözött a nagyszüleihez, ahol belekezdett a szörnyeteghez illo gyilkosságsorozatba. Elfogásának napján, 1991. július 22 -én volt 31 éves. Ahogy szörnyű tetteire fény derült azonnal az Amerikai történelem legálnokabb gyilkosának kiáltották ki. A Millwaukee -ból származó Dahmer lyukakat fúrt áldozatai fejébe, majd erosen maró savat öntött közvetlenül az agyvelejükre. Az iszonyatos kinok között haldokló emberek fejét, kezét, nemi szervét levágta. Felmetszett hasukból kihasitotta a májukat és veséjüket. Az igy összeszabdalt emberi maradványokat megeroszakolta vagy maszturbált felettük. Az áldozatok koponyáját lefagyasztotta, idonként kiszáritotta és belakkozta.

 

Áldozatai :

 

1978. Steven Hicks 19 éves, feldabarobolta, a csontokat táskába rejtette. A rendorség 3 év múlva talált rá...

 

 

1987. Steven Tuomi 24 éves, részeg volt amikor Dahmer leütötte és megpróbálta kihasitani a szivét. Jeffrey-t megzavarták, a testet elvonszolta nagyszülei házához és a pincében folytatta amit elkezdett. A testet soha nem találták meg...

1988. Január 16. James Doxtator 14 éves, teletömte gyógyszerrel, megfojtotta majd lenyúzta a borét, a csontokat elrejtette a szekrényben...

1988. Március 24. Richard Guererro 23 éves, megfojtotta megkinozta, a csontokat elrejtette a szekrényben...

 

1989. Március 25. Anthony Sears 26 éves, megfojtotta, levágta a fejét és a nemi szervét majd kifestette a koponyáját...

1990. Május 20. Raymond Smith 33 éves, megfojtotta, a holttestet megeroszakolta, feldarabolta a testét, levágta a fejét, a koponyát miután kifestette szürkére, a hutoszekrény tetején kapott helyet...

1990. Május 24. Ernest Miller 22 éves, elcsalta üzleti ügyben, kivágta a gégéjét, a húsát lenyúzta, a csontokat elrejtette, néhány testrészbol szobadiszt készitett...

1990. Szeptember 24. David Thomas 23 éves, altatópirulákat kevert az italába, megfojtotta és megnyúzta...

1991. Február 18. Curtis Straughter 19 éves, megfojtotta, a holttestet feldarabolta, a csontokat összetörte, a koponyát a szekrényben tárolta...

1991. Április 7. Errol Linsey 19 éves prostituált, megfojtotta, megeroszakolta, feldarabolta, a koponyából falitrofeát készitett...

1991. Május 24. Tony Hughs 31 éves, levetköztette, beszélgetett vele, megfojtotta, feldarabolta, koponyáját belakkozta...

1991. Május 27. Konerak Sinthasomphone 14 éves, mielőtt megfojtotta lyukat fúrt a fején és Hydroclórt fecskendezett közvetlen agyvelejére, mikor meghalt feldarabolta...

1991. Június 30. Matt Turner 20 éves, megfojtotta, feldarabolta, a csontokat szétszorta a lakásban...

1991. Július 7. Jeremiah Weinberger 23 éves, lyukat fúrt a koponyáján, vizet fecskendezett az agyvelejére, két nap szenvedés után megfojtotta, feldarabolta...

1991. Július 15. Oliver Lacy 23 éves, megfojtotta, a holttestet megeroszakolta, kihasitotta a szivét és a hutoszekrényben tárolta...

1991. Július 19. Joseph Bradehoft 25 éves, megfojtotta, maszturbált a holtest felett, feldarabolta, a koponyáját belakkozta és "bútort" készitett belőle...


Jeffrey Dahmer mindezért 1027 év börtönbüntetést kapott a biróságon, de abbol csak kettöt tudott letölteni mert cellatársa, a feketebőrű Christopher Scarver, aki azt állitotta isten parancsára cselekedett, meggyilkolta.

Christopher Scarver

Vélemény:

Ahogy elnézzük a többi gyilkost is, mindig valami lelki vagy fizikai bántalmazás áldozatai. De még is ettől lenne/ettől válna valaki őrült gyilkossá? Nos erre a kérdésre majd egy következő bejegyzésnél adnék választ. Ami fontos, a történet, elégé sablonos számomra, de nem tartom kizártnak. Ha megnézzük az áldozatokat, úgy mond más a bőr színük, vajon válogatás ként tette vagy volt faji alapja is a dolognak? vagy a szomszéd gyermek aki szexuálisan bántalmazta attól a fajtól származott? Kérdések mindig merülnek fel. De ahogy elnézem az áldozatokat, szerintem lehetett valami köze hozzá. S érdekes módon, a gyilkosa is ugyan úgy más színű. Talán véletlen volt így? Vagy tényleg így kellet történni-e? Ezekre már választ nem kapunk. De az biztos, hogy semmi sem véletlen!




Sorozatgyilkosok 1.

Luis Alfredo Garavito Cubillos

(A Bestia)


Gyermekkora

1957. Január 25-én született. Szegény családból származott, nehéz gyerekkora volt. Ő volt a hét testvér közül a legidősebb, az édesapja folyamatos lelki és fizikai terror alatt tartotta, sőt olykor meg is erőszakolta. Az édesanyját mindig is gyűlölte és elítélte, amiért nem tett semmit, csak végignézte ahogy az iszákos apja megkínozza. A nyomozás során is többször visszaemlékezett Garavito arra, ahogyan elbújt az ágya alá, mikor hallotta az apját a szobája felé közeledni.

 

 

Személyisége

Egy teljesen nárcisztikus személyként kell őt elképzelni, komoly alkohol problémákkal, antiszociális magatartással, aki folyamatosan akusztikus és vizuális hallucinációkkal küszködik. Garavito téveszméktől szenvedett. Intelligenciája teljesen megegyezett az átlagéval kivéve a memóriáját, a memóriája fényévekkel az átlag felett járt, ha a gyilkosságait megnézzük, ott is lehet ezen állításra bizonyítékot találni, mivel az összes áldozatának nevére és holttestének helyére emlékezett.

 

Gyilkosságok

Az áldozatok általában szegény, nincstelen utcagyerekek voltak 6-16 év közöttiek. Az utcán állította meg őket és némi pénzt, ajándékokat, élelmet ajánlott. A gyermekek bizalmába férkőzött, és mikor az állítólagos ajándékokért mentek, akkor kábította el áldozatait, mindegyiküket megkínozta, általában a bőrüket égette össze , vagy a körmüket fogaikat tépkedte ki, az embertelen kínzások után megerőszakolta áldozatait majd átvágta a torkukat, általában a fejüket is levágta, de minden esetben megcsonkította áldozatait. A nekrofilia sem okozott különösebb problémát neki. Állítása szerint 172 fiúgyermeket kínzott halálra, ebből 140-et rá is bizonyítottak, de egyes források szerint 300-nál is több áldozata lehetett.

 

Nyomozás



1998.április 22-én került először szembe a hatóságokkal. Villavicencio városában, megállította a 9 éves James Ivant egy kést szorított a mellkasához és megfenyegette, hogy megöli ha nem száll be az autójába, majd elhajtottak a város egy kívül eső részéhez. Ott ki szállította a gyermeket az autóból és ráüvöltött, hogy vetkőzzön le, aztán összekötözte a két kezét majd a száját, hogy ne tudjon kiabálni, sikítozni. Garavito otthagyta a megkötözött meztelen gyereket és elment sétálni, ám addig a kis James a vékony csuklója miatt ki tudott szabadulni, leszedte a szájára kötözött rongyot, és segítségért kiabált. A 13 éves John hallotta meg a kiabálást. Garavito megnézte hogy mi ez a nagy kiabálás, de addigra James és John is elmenekült be az erőbe. Az ő vallomásukkal sikerült először lecsukni Garavitot, de az első komolyabb felfedezés 1998. november 12-én történt, mikor egy arrajáró férfi észrevett egy koponyát Garavito udvarában. A rendőrök a későbbi ásatások során, amit Garavito kertjében végeztek, még 13 hiányos csontvázra bukkantak, és egy héttel később a holttestek nagy részét egy folyó mellet elásva találták meg. Luis Garavito 1999. október 30-án az összes gyilkosságot bevalotta, így a Kolumbiában maximálisnak számító büntetést, 22 évet kapott. Jelenleg is büntetését tölti. Gyilkosságait azzal idokolta, hogy egy démon szállta meg és isteni parancsra cselekedett. Noha a világon Kolumbiában történik az erőszakcselekmény, Garavito rémtettei még a vérontáshoz szokott kolumbiaiakat is elborzasztotta.

A sajátos kolumbiai jogrendszer miatt félő volt, hogy a fiúk százait lemészárló pedofil sorozatgyilkos 22 év után – vagyis pár év múlva - visszanyeri szabadságát és folytathatja a rémtetteit. Az ügyészek ezért kihasználták azt, hogy a helyi törvények alapján Garavito külön is elítélhető az ország határain kívül elkövetett gyilkosságokért.

 

 

 

 

Peter Kürten

(Düsseldorf Vámpírja)

 


Gyermekkor

 

Kürten 1883. május 26-án született. Lelkes diák volt, "fejlődése" során fokozatosan áttért a bikákra, malacokra, libákra és hattyúkra. Ami leginkább felajzotta és tűzbe hozta, az a kifröccsenő vér látványa volt. Gyakran megesett, hogy lecsapta a hattyúk fejét és nagyokat kortyolgatott a kifolyó vérükből. Kurten figyelme aztán lassan az emberek felé fordult... Két játszótársát még kisebb fiú korában belefojtotta a Rajnába.

Félresikerült lopási és csalási kisérletei miatt lakat alá került. Szándékos vétségeket követett el, hogy magánzárkába kerülve hódolhasson erotikus képzelgéseinek. A biróságon igy emlékezett vissza :

" Arról álmodoztam, hogy ezrek életét követelőb baleseteket okozok, elképzeltem, ahogy iskolákban és árvaházakban arzéntartalmú csokoládét osztogatok... "

Amikor Kürten szabadlábra került, nekifogott, hogy nappali ábrándjait rémálommal felérő valóságra váltsa. Először gyújtogatóként "dolgozott" majd rákapott arra, hogy védtelen nőket és gyermekeket támadjon meg. Az első áldozata egy nyolcéves kislány volt. A tárgyalásán 17 évvel később mindenki megrendülten hallgatta Kurten részletekbe menő vátozatát a történtekről:

"1913. Május 25-én történt......egy söntés fölötti szobában alvó gyerekre bukkantam. A lány arca az ablak felé nézett. Bal kézzel lenyomtam a fejét, és egy szempillantás alatt megerőszakoltam. A gyerek felriadt, hadakozott, de aztán elájult. Volt nálam egy kis éles zsebkés, azzal elnyisszantottam a torkát. Hallottam, ahogy spriccel a vér és csöpög lefelé az ágy melletti szőnyegre.....körülbelül három percig tartott az egész, utána hazamentem Düsseldorfba. Másnap visszamentem és a szemközti kávézóba beültem egy korsó sörre. Olvasgattam amit a lapok összeírtak a gyilkosságról. Körülöttem mindenki ezen csámcsogott. Mintha hájjal kenegettek volna, úgy hatott rám az a sok szörnyülködés és megbotránkozás."


(Kürten bíróság előtt)

 


Gyilkosság


Kürten ezután kisebb "pihenésre" visszavonult Düsseldorfba és megnősült. 1925 -ben azonban végleg hatalmába kerítette a vérszomj.. Ártatlan idegenekre támadt ollóval vagy késsel, s kibuggyanó vérük láttán remekül szórakozott. Minthogy a lelepleződést mindig megúszta, fokozni kezdte támadásai gyakoriságát. A rendőrség olyan valakinek tulajdonitotta a negyvenhat perverz büncselekményt, akinek a jelek szerint "vámpír-természete" volt.

Augusztus 23-a estéjén Kürten két lánytestvért mészárolt le brutálisan. Tizenkét órával később egy cselédlányt csalt be egy közeli erdőbe és megkísérelte megerőszakolni, de a lánynak sikerült lelöknie magáról. Kürten ekkor előkapta zsebkését és őrjöngő dühvel szúrkálni kezdte áldozatát - hol a nyakába, hol a vállába, hol a hátába döfve. Mikor végül a földre taszította a lányt, a kés kettétört, s a penge benne maradt a hátában. A lánynak szerencséje volt - sikoltozására felfigyelt egy arra járó és nyomban kórházba szállíttatta. Kürten azonban ismét kereket oldott. Később bottal agyonvert két szolgálólányt Ida Reuter-t és Elizabeth Dorrier-t.

 

 

November 27-én összevagdosta az ötéves Gertrude Albermannt, harminchat helyen sebezve meg az aprócska testet. Május 14-én egy diáklányt próbált megerőszakolni, sikertelenül.

A rendőrség már nagy erőkkel kereste, amikor Kürten feleségének mindent bevallott. Kürtenné május 24-én elment a rendőrségre, s közölte, férjével találkozót beszélt meg délután három órára egy templom előtt. A területet lezárták és elfogták Kürten-t.









Nyomozás


Peter Kürten hatvannyolc bűncselekményt vallott be a tárgyaláson. Az esküdtek minden vádpontban bűnösnek találták, s halálra itélték. 1932 Július 2.-án reggel hat órakor Kürten odamasírozott a nyaktilóhoz a Cologne-i börtönben. Utolsó kivánságát/kérdését a börtön pszichiáteréhez intézte:


"- Miután lecsapták a fejemet, vajon fogom-e hallani - még ha csak egyetlen pillanatig is -, ahogy a saját vérem kifelé bugyog a nyakcsonkomból?". S amíg a tisztviselő töprengett (vagy, ami valószínűbb, megdöbbenésében nem is igazán tudta mit mondjon), Kurten átszellemült mosollyal megjegyezte: "Az volna ám az élvezet, a gyönyörök netovábbja !".

 

 

 

Theodore Robert Bundy
(A kegyetlen Casanova)




Élete

Bundy 1946. november 24. született. Magas, jóvágású, vonzó és művelt joghallgató volt. Ám ez a szelid, udvarias fiatalember, - akinek láttán ájuldoztak a nők - az amerikai történelem egyik legelvetemültebb sorozatgyilkosa volt. Nem kevesebb mint harminchat fiatal nő brutális megerőszakolása és meggyilkolása szárad a lelkén. Áldozatait megbecstelenítette, ütlegelte, fojtogatta és halálra verte. Bundy három halálos ítéletet gyűjtött be különböző perek során.

 

Gyilkosság

A lépéseit elnyelő, gyilkosságoktól kísért véres ösvényen 1974-ben indult el, amikor hat, megdöbbentően hasonló külsejű, csinos fiatal nőnek veszett nyoma a Seattle-i körzetben (semmilyen nyom nem maradt utánuk). A lányok mind szemrevaló, barna hajú nők voltak. A másik egyező körülmény az volt, hogy mindegyiküket nyáron, a tengerparton közelítette meg egy magas, jóképű fickó, aki Tednek mondta magát. Semmi egyéb nyomravezető jel nem bukkant fel mindaddig, amíg a környéken barangoló erdész hallgatók rá nem akadtak egy hevenyészve bekapart sírra, s abban egy állkapocsra és egyéb csontokra.

A nyomozás apró léptekkel haladt. Késobb aztán összekapcsolták a gyilkosságokat még két lány esetével, akik egy kirándulóparkból tüntek el.. A holttestüket három hónappal később találták meg, a korábbi síroktól tíz mérföldnyire. A szemtanúk ismét egy Ted nevű, vonzó, de titokzatos fiatalembert emlegettek, akit a lányok eltűnése előtt láttak arrafelé téblábolni...

Theodore Bundy-t sosem vádolták ezekkel a bűntetekkel, de letartóztatták, amikor megkísérelt elrabolni egy tizenhét éves lányt. A tárgyalóteremben egyszer magára hagyták az egyik tanácskozási szünetben, s akkor megszökött. Újra elfogták, de megint megszökött. Ekkor Bundy-ra egy michigani ápolónő és egy rendőr tizennégy éves lányának a meggyilkolása miatt is tárgyalás várt. A szökését követően a rendőrség országos hajtóvadászatot indított ellene, mert már gyanitották, hogy sorozatgyilkosról van szó. Semmi nyomát nem lelték, míg nem hét hónap elteltével a Floridai Állami Egyetem területén, a lánykollégiumban négy diáklányt brutálisan összever valaki egy letört faággal... Két lány belehalt a sérüléseibe. A hajsza azonban eredménnyel járt, Bundy-t letartóztatták.

A tárgyalás Amerika egyik legszenzációsabb pere volt. Az egész ország a televízión át követte az eseményeket. Amivel sikerült rábizonyítani a bűnösségét Bundyra, az tökéletes megjelenésének egyetlen szépséghibája - összetéveszthetetlenül kusza fogsora volt.  Az egyik megtámadott lányt ugyanis Bundy megharapta a mellén és a fenekén, egy fogászati szakértőtől pedig bebizonyította, hogy az áldozat testén talált harapásnyomok megegyeznek Bundy fogképével. Egy másik halott lány olyan iszonyatosan össze volt verve és olyan fojtogatásnyomok látszottak a testén, hogy egy rendőr szemtanú elmondása szerint, először azt lehetett hinni, lefejezték.

 

Ítélet


Amikor az ítéletet kihirdették, Bundy anyja fájdalmában szívet tépően sikoltotta, hogy a fia ártatlan. Egy utahi rendőrkapitány azonban, - aki a nyomozást irányitotta -  úgy jellemezte Bundyt, mint "a történelem legkegyetlenebb bűnözője". Bundy személyisége örökre rejtély marad. A tárgyalóteremben ülők számára hihetetlennek tűnt, hogy a férfi, aki hűvös nyugalommal fogadta a halálbüntetést, ugyanaz az ember, aki nőket vert halálra féktelen, őrjöngő indulattal.

Halála 1989. január 24-én villamosszék által.

Betegségek

Fibrodysplasia Ossificans Progressiva

Megszületett, minden tökéletes volt rajta, látszólag. Egyik reggel azonban nem tudta elfordítani a nyakát. Tizenhárom éves volt, mikor utoljára megmozdította az álkapcsát. A kórtörténet egy FOP-beteg naplójából származik.

 

A New Yorki Metropolitan szopránénekesnőjének kislánya, Shopia
1996-ban született. Mint derült égből a villámcsapás, egy nap úgy ébredt, hogy mozdíthatatlanná vált a nyaka, hetekkel később a vállízülete, majd a könyöke. A betegség lefolyása Franz Kafka Átváltozásának agyrém-ötletét juttathatja eszünkbe. Ha nem is szó szerint egyik napról a másikra, de a betegek tagjai viszonylag gyorsan mozdulatlanná dermednek: nem tudják többé kiegyenesíteni a karjukat, képtelenek felülni, mintha gerincük bottá változott volna.

 

 

 

A FOP-pal születő babák teljesen egészségesnek látszanak. Gyerekkori fejlődésük is normális, mígnem néhány hónapos vagy éves korban valamelyik izom környékén, rendszerint a tarkó alatt, a nyakon, netán a váll alatt egy puha, majd tömötté váló, fájdalmatlan dudor jelenik meg. A dudor nem más, mint szabályos, úgynevezett enchondrális csontosodással képződött csontszövet. Sem összetételében, sem szerkezetében nem különbözik az egészséges csonttól, pusztán abban, hogy teljesen rossz helyen és rosszkor nő. Úgy képződik, mintha időben az embrionális korba lépnénk vissza. Heterotróp csontképződésnek is hívják, mivel a csontszövet már kialakult (differenciálódott) egyéb szövetekből alakul át. A duzzanatok helyén 5-6 hónap múlva valódi csont mutatható ki. A merev csontszövet közé záródó izomrostok és ízületek miatt az addig mozgékony tagok mozdulatlanokká dermednek. A folyamat a nyaktól lefelé és hátulról a hasi oldal felé egyre több izmot bénít meg. Meglehetősen kiszámíthatatlan lefolyású betegség, nem mindig azonosítható, mi hoz újabb, az izmok végleges megmerevedésével járó rosszabbodást. A legkisebb sérülés nyomán is beindulhat a csontképződési folyamat, mely valójában egy kisiklott szöveti regeneráció: eredményeképpen nem a kötőszövetek, izmok gyógyulnak, hanem hívatlan csontok képződnek.

 

A kór harmincéves kor környékén már nagyon erős mozgáskorlátozottsággal jár. A szívizom, a gyomor és belek izmai, a rekeszizom, az arc és szemmozgató izmok szerencsére nem érintettek. A középfül elcsontosodása halláskárosodást, a fejbőr sérülése kopaszodást, a rágóizmok elcsontosodása szájzárat okoz. A betegek várható átlagéletkora mintegy 45 év. A csont és bőrré soványodott betegek halálát rendszerint a táplálékhiány, a legyengült szervezet légúti fertőzése, tüdőgyulladás, illetve a tüdő körüli kötőszövet-csontosodás miatti sérülés idézi elő.

 

"Ez egy rendívül kegyetlen betegség, mert megfoszt a mozgás lehetőségétől. Olyan, mintha bezárnának egy páncélba, amely elválaszt a külvilágtól" - mondja Paul Wordsworth, a nagy-britanniai Oxford Egyetem reumatológus professzora.

 


A betegség lényege, hogy a csont körüli szövetek, izmok és inak elkezdenek megmerevedni. Idővel az egész test egyetlen merev csonttá válik. Ha megnézzük egy FOP-os csontvázát, jobban hasonlít korallra, mint a biológia órákról ismert csontvázra. Ezek a betegek szó szerint szoborrá válnak.

 

Harry, a szoborember (a fotó az ő csontvázát ábrázolja)

Szoborrá váló emberekA kór egyik leghíresebb áldozata, Harry Eastlack Philadelphiában született az 1930-as évek elején. Egészségesen, mosolygósan jött a világra, s kezdett cseperedni. Nagylábujjainak kis görbesége senkit nem zavart. Izmai tíz éves korában kezdtek fokozatosan elcsontosodni, így később már csak állni vagy feküdni tudott. Szája nyithatatlanná vált, csak ajkai maradtak mozgathatók. Számtalan cikk jelent meg róla, ma is sokat segít azoknak, akik többet akarnak tudni betegségéről; csontváza ugyanis, amit még életében kutatási célokra ajánlott föl, a philadelphiai Mutter Múzeumban a különleges anatómiai jelenségek szemléltetését szolgálja, számtalan kongresszuson is bemutatták. Döbbenetes látványt nyújt, inkább valami korallzátonyra vagy cseppkőképződményre hasonlít, semmint emberi csontvázra. Harry 1973-ban, 39 évesen halt meg tüdőgyulladásban.



Már 16-17. századtól ismerték a betegséget

Bár a különös betegség 1692-ből a francia orvos, Guy Patin leírásából ismert, 1918-ban pedig pontos leírása is született a szakirodalomban, sajnos még mindig kevés orvos ismeri, és rendre félrekezelik. Annak ellenére, hogy már születéskor jól felismerhető jelei vannak. Közülük az egyik, hogy a nagylábujjak kissé rövidebbek, görbék, mintha bütykösek lennének. Az orvosok úgy hívják: "hallux valgus". Mivel azonban rendkívül ritka betegségről van szó, ezt az apróságot az orvosok az első furcsa tünetek jelentkezéskor, mintegy 3-5 éves korban ismeret híján rendszerint figyelmen kívül hagyják. Talán azért sem szentelnek kellő figyelmet a jellegzetes görbületnek, mert nem csak a FOP-pal született babáknál figyelhető meg.


"Legalább 10-15 veleszületett szindrómát ismerek, amelyeknek az egyik tünete a hallux valgus" - mondja Dr. Szabó László, nyugalmazott csecsemő- és gyermekgyógyász, a betegség egyik hazai ismerője. Pedig az ujjak röntgenfelvétele több apró csontosodási anomáliára is fényt deríthetne.

2011. október 7-én halt meg

 

 

 

 

Így az elmúlt években is jöttek világra kisbabák, akikről se orvos, se szüleik nem sejtették, milyen időzített bombát hordoznak testükben.
Az orvosok az izomkörnyéki fájdalmatlan dudorokat először rendszerint daganatnak vagy nyirokcsomó-duzzanatnak vélik, fertőzésre, gyulladásra, autoimmun-folyamatra gyanakszanak. Szövettani mintát vesznek, laborvizsgálatot végeznek, melyek eredménye azonban a gyanút nem támasztja alá. Míg a kutakodás tovább zajlik, a vizsgálattal járó beavatkozások és az általuk okozott sérülések nyomán a betegség sajnos belobbanhat, és újabb dudorok jelennek meg. Nem egyszer megtörtént, hogy mivel a duzzanatot csontdaganatnak hitték, a beteg életét műtéttel, amputációval tették még nehezebbé. A műtét után a csont visszanőtt, s a kór még inkább elharapódzott.

A betegség a múlt század második felében már nem számított ismeretlennek. Ha az orvos számolt a FOP lehetőségével, azt is tudhatta, hogy a korábban daganatnak gondolt szövettömeg valójában csont. Kialakulása azonban sok rejtélyt tartogatott. Ráadásul nagy volt a tanácstalanság abban a tekintetben is, mi történjék a kis beteggel.


A korai felismerés mindenképpen fontos, a betegség előrehaladását, a fellobbanásokat ugyanis az izom- és kötőszövetek sérülésektől való megóvásával hátráltatni lehet. A gyakorlatban azonban a dolog nem ilyen egyszerű. Gondoljunk csak bele, hogy amint egy kisbaba megszületik, azonnal beadják neki az első oltásokat. A kanyaró vagy mumpsz elleni vakcinát a bőr alá nyomva nem történhet baj. Vannak azonban injekciók, például a diphteria-pertussis-tetanus oltás, amelyek előírás szerint izomba adandók. Nem egyszer megtörtént, hogy a tetanusz beadása után a FOP-beteg gyerekek vállízülete "megkövült". Először is sok gyerekorvos nem is gondol rá, hogy ilyen megtörténhet. Ha viszont tudja, hogy olyan különleges kisbaba vagy gyermek van rábízva, akinél ez a veszély fennáll, akkor is nehéz döntés. Vajon mi a kockázatosabb? Oltás nélkül hagyni, vagy felszítani egy csontosodási gócot? De ez csak a kezdet. Izommerevedést indíthat az ínybe adott fogászati érzéstelenítés, a biopsziás szövetmintavétel, és még sorolhatnánk.
Akárcsak az egész betegség, már a diagnózis kiderítése is meglehetősen sok fejtörést okoz. A szövetminta sokat segíthetne ugyan, de hogyan vegyen biopsziát az orvos, ha tudja, esetleg milyen rosszabbodást okozhat vele betegének? A betegség természetének kiderítését célzó kutatásban az orvosok ugyanezekbe a falakba ütköztek. Úgy tűnt, a betegség csak az embert sújtja, ezért kezdetben nem lehetett állatkísérletekkel előrébb jutni. Próbálkoztak gyulladásgátlókkal és a csontképződést gátló különböző szerekkel. Közülük a kóros csontot építő oszteoklaszt-sejtek működését gátló biszfoszfonátok váltak be leginkább. Vajon van-e segítség? Mit lehet mondani azoknak a szülőknek, akiknek a gyermekéről kiderül, hogy testükre előbb-utóbb a teljes megmerevedés vár?

Remény és gyógymód

A FOP-betegek számát a világon kétezer-ötszázra teszik. Közülük mintegy 600 eset ismert. Kegyetlen kimondani, nem is volna szabad, de a realitás az, hogy a FOP túl ritka betegség ahhoz, hogy megérje vele foglalkozni. Hiába szörnyű betegség, a kutatás túlságosan pénzigényes "kedvtelés". Hála Istennek, mindig vannak azért emberek, akiket pont ezek a kihívások éltetnek. Amikor a most ötvenes éveiben járó Fred Kaplan, ortopédsebész először találkozott egy FOP-beteg kisgyermekkel, áramütésként hatott rá az élmény. Az amerikai orvos megszállottan kezdte kutatni a kórt. Ismeretterjesztő munkája nélkül többtucat gyereket kínoztak volna meg fölösleges orvosi beavatkozással, sok kis kart amputáltak volna hiába, s nem ismernénk a tudományos sci-finek is beillő, rejtélyes kór megfejtését.



Magyarország

 

Itthon eddig két betegről tudunk. A dermesztő genetikai kór (fibrodysplasia ossificans progressiva, azaz röviden FOP) minden kétmillió ember közül csak egyet érint, Magyarországon, összesen két diagnosztizált FOP beteg él, a földön számuk néhány ezerre tehető. A betegség annyira ritka, hogy egyszerűen nem éri meg kutatni.

Azonban mégis van néhány elhivatott orvos, aki elkezdett foglalkozni a szörnyű betegséggel, és egy beteg megalapította a nemzetközi FOP egyesületet is, ahol tanácsadással, ismeretterjesztéssel, kutatásfinanszírozással próbálják előrébb lendíteni a titokzatos kór gyógyítását. Nekik köszönhetően, mintegy a FOP kutatás melléktermékeként sokkal többet tudunk manapság a csontosodás folyamatáról, mint tíz évvel ezelőtt. A szervezet hatékonyságára talán mottójuk is választ ad:



"Ha boldogabb életet akarsz, ne engedd, hogy bármely problémád annyira fontossá váljon, hogy elfeledtesse veled mindazt, ami az életedben jó".

 

 


Feedek
Megosztás